Életközépi válság

Mikortól számolhatjuk az életközépi válságot és hogy érünk oda? Ha elég soká élünk biztos megtapasztaljuk, legkésőbb 50 fölött. A világvallások alapítói korábban, kb. akkor, amikor kimentek a pusztába. Mindegyik szakított addigi életével, de többségüknek volt addigi élete. Mohamednek még nála idősebb felesége is, akit szeretett.

A társadalmi szerepvállalások megtapasztalása, kiteljesedése után jön az életközépi válság, a fázisokat, mint tudjuk, büntetlenül nem igazán lehet kihagyni, akkor a következő szakaszban az megbosszulja magát. Egyik Én-ünk sem hagyja abba a fejlődést (ez saját elmélet majd valamikor publikálom), de a súlypont áthelyeződik a társadalmi énről egy spirituálisra, ahogy azt például  Maslow-nál, Assagioli-nál vagy Wilber-nél olvashatjuk. (Assagioli élete különösképp paradigmatikus itt a számunkra, mert ő aktivistaként küzdött Mussolini ellen. Néhány napra még börtönbe is zárták.)

Képzeljünk el egy normáleloszlású görbét: középen vannak a kisebb sérülésekkel, de traumáikat megdolgozott felnövekvők. Az egyik szélén viszont a személyiségzavarosok, a másikon pedig a „nagyon normálisak”. Nagyon normálisnak azokat nevezzük, akik a környezetük számára nem okoznak problémát, tehát jól szocializáltak, követik a szerep-szabály játékokat, nem panaszkodnak, nem nyafognak, nem akarnak mások fejére ülni stb. (Tudom, ez egy optimista populációs-pszichológiai feltételezés, mert lehet épp fordított a görbe, sok a sérült, és sok a „nagyon normális” és kevesen vannak középen, de ez most nem fontos a továbbiakhoz.) Van itt egy jelentős fejlemény: amikor az életközépi válsághoz érnek az emberek, a normáleloszlású görbe két végén elhelyezkedők kerülnek komolyabb válságba.

A személyiségzavarosság maga is egy skála, de most nem kell elvesznünk ezekben a részletekben sem, mert az mindannyiukban közös (legyen valaki nárcisztikus vagy borderline), hogy az életközépi válságba kerülve rettenetesen fáradtnak érzik magukat. Addig rohangáltak, az élet sava-borsát árasztották illetve kergették. A „kergetés” a jó kifejezés, mert abba lehet belefáradni. A belső ürességüket a rohanás takarta el, de nem lehet örökké rohangálni, a testük, a szervezetük kifáradt, sokféle fizikai nyavalya sújtja őket, és pszichéjük is kimerült. Külső szemlélő ilyenkor esetleg kiéltnek látja őket és nagyon szenvedőnek. A borderline és a nárcisztikus az életközépi válsághoz érve nagyon kifárad.

Amennyiben skála másik oldalán helyezkedünk el, azaz erős identitással, erős Én-nel, ürességet sosem tapasztalva éltük a hétköznapjainkat, és mi képviseljük a normalitás csúcsát, akkor az életközépi válság úgy ér el minket, ahogy Casanovát az impotencia. Lassan, de biztosan. És tiltakozni fogunk ellene. Ha ennek a bizonyos normalitásnak egészen a szélén vagyunk – tehát átellenben a személyiségzavarral - akkor hidegnek, unalmasnak, sótlannak fognak tartani minket a környezetünkben, és mi is annak fogjuk érezni magunkat (ld. „elidegenedett védelmező” psziché fogalmát, ami annyit tesz, hogy lehasítunk minden érzelmet, nem élünk át se örömöt, se bánatot.). Ezek a szélsőségek elkerülhetők, tehát az üresség két fajtája, a személyiségzavarból és az ellaposodó életből származó. Legalábbis a szerencsésebbek elkerülik. Legyünk optimisták, szerintem a többség.

De van valami, ami senki számára sem kerülhető el, ez pedig az életközépi válság sajátos vonása, amit lehet egzisztencialista válságnak illetve az értelemkeresés új szemüvegének nevezni. Amikor már nincsenek kötelezettségeink, nem akarunk megfelelni és ismerjük a képességeinket, akkor egyszer csak megjelenik az a kérdés, hogy van-e értelme annak a rutinnak, amit csinálunk. Ráadásul mivel lekerül egy lepel, az a lepel, ami az elfogadtatásunk igénye miatt nem engedte látni a rendszerhibákat, a mások önzéséből származó hibákat, a gonoszságokat, a tehetetlenségeket stb., tehát pőrén ott áll előttünk korábbi önámításunk, hogy fontosak vagyunk és hasznosak. Vagyis a munkahelyünket hirtelen kártékony, de legalábbis rosszul működő szervezetnek látjuk, noha addig ez fel sem tűnt. Magunkat lecserélhetőnek és fölöslegesnek érezve szerénnyé válunk. Hirtelen nem a folyosó közepén fogunk menni, hanem a szélén, abbahagyjuk a közutakon a veszélyesebb előzéseket, és hagyunk másokat menni. (A kommunikációelmélek jól ismerik az életkorral történő non-verbális változásokat. A folyosón való kinezikai példát is valahol olvastam.)

A kérdés az lesz, hogy új értelmet találjunk a tevékenységünknek. Esetleg lemondjunk a gondolkodásról és rutinszerű zombikká váljunk? Az öregedő kutyám egyre rutinszerűbb, ezzel szemben „sajnos” az ember nem igen tud megszabadulni a gondolkodástól, arra teremtetett, hogy folyamatosan járjon az agya, és az életközépi válság azt mondatja vele, hogy ott is baj van, ahol eddig észre sem vette. Akinek pedig jár az agya, annak fejlődnie kell. Éppenséggel ragaszkodhatunk a nagyszerűségünkhöz, de akkor nem fejlődünk. (Mostanában elég sok energiát öltem abba, hogy ezt a típust megértsem, tehát azt a karaktert, aki az életközépi válságát elutasítja.)

Ha nem azzal kell foglalkoznunk, hogy vegetatív módon életben tartsuk magunkat, tehát az addigi életünk tulajdonképpen adaptív volt, akkor az egzisztencialista kérdés úgy hangzik: miért is élünk? Nem volna-e inkább indokolt meghalni? (Az egzisztencialisták számára egy komoly kérdés van csak, az öngyilkosság.) Camus és Sartre egzisztencializmusa voltaképp kultúrtörténeti szempontból is megragadja ezt a fázist, ami az egyént is utoléri.

Nem véletlen, hogy az ’50-es éveiket taposó férfiak halandósága hirtelen megugrik. Sokszor nem tudnak választ adni a fenti kérdésekre. A fölöslegesség érzése, a céltalanná válás pedig elviszi őket. A nők, ha vannak családi kapcsolataik kicsit szerencsésebbek, a női szerepek megmaradnak: a gondoskodás, a szeretet, vagy akár a gyűlölködés - hogy negatívat is mondjunk -, egyaránt tartósít. De nagyon jól látszik, hogy a nemek közt e tekintetben fogyóban a különbség, a nők egy része ilyenkor lesz súlyosan beteg. Mikor is kimerül a társadalmi Én-ünk önző egoista része, nos, akkor köszönt be az életközépi válság. Voltak, lehettek egzisztencialista kérdések már fiatal korban is, a felnőtté válás küszöbén, de míg akkor ezek lehetséges opciók voltak, az életközépi válság idején már nem választható: jön, s van akinél mint a gyorsvonat. Ez tulajdonképpen az egészséges.

Elérte az ember amit el szeretett volna, vagy le kell mondania bizonyos dolgokról, ez eldőlt. Igen mulatságos, ha az életközépi válság idején valaki elkezdi kergetni a fiatalságot. Enyhén kopaszodó férfi 20 évvel fiatalabb nővel nyitott tetejű kabrióban. Sejtjük, hogy a nőnek sem a személyisége, hanem a teste érdekli. És fordítva, néhány klimaxszoló nő is a hormonjai hatása alá kerül. Bár sokan partnert váltanak, de azt már pontosan tudják, hogy az új partner mellett is valami utol fogja érni őket, ez pedig a neurózis.  

Kár, hogy ez a kategória kezd kiveszni a pszichológiából (Freudnál még igen fontos volt), mert könnyű összekeverni a személyiségzavar egyes tüneteivel. Az érzékenységből, a túlzott empátiából, a mulandóság átéléséből, a sorozatban felbukkanó emlékekből származó érzékenységnek nincs köze a hasításos borderline kiszámíthatatlansághoz, sem pedig a szintén hasításos „elidegenedett védelmező” én-hez. A neurózisos szakasz a maga válságával és továbbfejlődési lehetőségével nem depresszió és cselekvésképtelenség, hanem egy új szenzibilitás.   

Ha a fejlődés eddig szerencsésen ment végbe a válság előtt a Társadalmi Én dominált, az egyéni gyarapodás lényegtelenné válik. Ha mondjuk valaki politikus, tovább csinálhatja amit addig, de már másként. Ekkor válik államférfivá, más viszont ugye diktátorrá vagy populista bohóccá, mint pl. Berlusconi.

Az egészséges életközépi válságban a világ megváltoztatása csak annyiban fontos, amennyiben arra a lehetőségek adottak. A személyiségünk akkor is komoly változáson megy át, ha addig amúgy minden szerencsésen alakult. Ha extrovertált voltál elcsendesedsz, inkább hallgatsz másokat és nem te beszélsz, ha introvertált voltál, akkor megjön a bátorságod, hogy megmutasd magad. Eddig az EGO védelme miatt nem mertél beszélni, de ha kevésbé fontos az EGO minden egyszerűbb. Ugyan kevesebb a drive, de több levegőhöz jut a tüdő. Az érvényesülni akarás alábbhagy, elindulsz a szemlélődő megfigyelő, értelmező úton, de előtte még felméred, hogy anélkül, hogy beleroppannál tudsz-e még valami hasznosat és jót tenni.

Bónusz: József Attila: Reménytelenül (Reviczky Gábor): https://www.youtube.com/watch?v=mg5pEz3oqFk

#borderline

---

---