Lefagyás a személyiségzavarban

Szinte mindannyian átéltünk már olyan helyzetet, amikor nem tudtunk reagálni, de legalábbis elcsuklott a hangunk, összeszorult a gyomrunk stb. Vizsgán, vagy még inkább, amikor olyan megdöbbentő állítást, esetleg vádat szegeztek nekünk, hogy nem tudtuk mit feleljünk. Sokaknak elakadt már attól is a szava, hogy arra gondoltak, ha most elmondanák a véleményüket, annak milyen következményei lennének. Sokszor jó okkal félünk.

A lefagyás evolúciósan lehet bevált stratégia. Pl. a neonhalak, egy darabig menekülnek a háló elől, aztán amikor úgy látják, hogy ennek nincs értelme, hirtelen döglöttnek tetetik magukat. A lefagyás sokkos helyzetben történik, aki pedig ugrál amikor nem kéne, azt megölhetik. Lehet genetikai program a lefagyás, lehet valakinek hajlama rá, de lehet egy regresszió, visszatérés valami koragyerekkori tehetetlenségbe.

A lefagyás a kiszolgáltatott ember reagálása a külvilágra. Ezért fordul elő például oly sokszor szexuális abúzus esetén. Aki nem ismeri a kiszolgáltatottságot, mert mondjuk támogató környezetben nőtt fel, vagy akinek erős a személyisége az nem is nagyon érti más ember lefagyását olyan helyzetekben, amilyenben ő tényleg nem fagyna le.

Az egyik leglátványosabb a skizofrének katatón állapota. Képtelenek megszólalni és a mozgásuk is darabos. Közben látszik rajtuk, hogy figyelnek. Az állapot nem hirtelen, nem valami sokkhatásra jön létre, hanem fokozatos. Egy befelé fordulás, a belső világ iránti figyelem következménye, hogy a külvilág túl zajosnak tűnik és a túlvezéreltség állapota jön létre, ami miatt le kell lassítaniuk. Fagyott állapotba kerülnek, de ennek a típusú lefagyásnak nincs köze a stresszhez, sőt épp a stressz hozhatja vissza őket.

A borderline lefagyása viszont klasszikus esete a sokk hatására történő lefagyásnak. Csakhogy a borderline az átlag emberhez képest is túl sokminden hatására és túl könnyen fagy le. Amikor úgy érzi, a nála erősebb bántani akarja, vagy amikor úgy érzi túl nagy a kockázata a megszólalásnak. S néha ok nélkül érzi így. A könnyű lefagyás oka az, hogy visszakerül abba a tehetetlen és kiszolgáltatott létállapotba, amikor még valóban a külvilágtól függött az élete. Ha csecsemőkorban magára hagyták, közel került a kiszáradáshoz, ha hagyták fázni, ha nem érezte biztosnágosnak a létezést, és nem tudott mást csinálni – mert sírni se volt érdemes, az is csak az energiát vitte volna el -, mint bezárkózni, akkor ez az érzés felnőtt korban is könnyen előjöhet.

A borderline harcol, behódol, menekül és lefagy. Többnyire az impulzivitása miatt az elsőt szokták tulajdonítani neki, pedig épp olyan gyakran csinálja a másik hármat is. Egy hullámvasút vele az élet, mert neki is hullámvasút az élete. Mindez a bizolnytalanságból fakad, s végső soron a lefagyásnak is a könnyű alárendelődés és a félelem az oka.

A nárcisztikusok már csak azért is bonyolultabbak e témán belül, mert a nárcisztikusság lehet csecsemőkori grandiózus-én rögzültség, vagy ahhoz való visszatérés, lehet dackorszakból maradt szocializációs hiányosság, és lehet kamaszkori elakadás. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik.

Alapból a nárcisztikus sosem fagy le, és ez egy elég jó differencia specifikum. Míg a borderline rendkívül könnyen lefagy, a nárcisztikust meg nem lehet lelőni. Ő harcol vagy menekül. Kell neki a stresszhelyzet. A magányt nem bírja, harc az élete, még ha panaszkodik is a harcai miatt. A nárcisztikus ellensége nem a kihívás, a küzdelem, a stressz, hanem épp ellenkezőleg a mélység, a nyugalom, az őszinteség, a hitelesség. Ha a nárcisztikus összeomlik, az egy komoly önvizsgálat következménye és inkább depresszióba csap át.

Viszont a nárcisztikus is megtanulhatja a mindfulness-t, ami a lefagyásnak egy egészséges változata, ajánlani is szokták borderline-oknak, mert indulataikat ennek segítségével tudják kezelni. De a mindfulness-t nem nevezném lefagyásnak, még ha kívülről úgy is nézhet ki. Az ugyanis irányított, tudatos, ezzel szemben a cselekvésképtelenség oka vélt vagy valódi abúzus. 

#borderline

---

---