A nárcisztikus is empatikus, csak...

Wilbernek és sok más gondolkodónak is igaza van abban, hogy pl. egy sámán transza messze nem ugyanaz, mint egy hasonló élményeket átélő kísérletezőé. Utóbbi számára ez roppant veszélyes is. Minden ami a koragyerekkori élmények romantikus hajszolása szintén nem ugyanaz, mint amit elérhet egy jógi és így tovább. Ezek romantikus tévedések, véli Wilber. Mindazonáltal mivel emberek vagyunk, nem csak a fejlesztett énünk működik, akármennyire is egészséges és fantasztikus a személyiségfejlődésünk.

Sőt, mutatnék egy modellt, hogy aztán eljuthassak e bejegyzés fő témájához, a nárcisztikusok iránt táplálható empátiáig. A modell az életképesség függvénye. E szerint ami mozgat minket azok a tökéletlenségeink (buddhista megközelítéssel a karmáink), pszichológiai megközelítésben az előbukkanó énjeink és konfliktusaik. Akinél ezek nagyon sérültek életképtelenné válik (ha csak a környezete nem tartja életben), és akinél ezek nagyon jól megdolgozottak szintén életképtelenné válik (ha csak a környezete nem tartja életben).

Mindannyiunknak vannak a skizofrénekhez hasonló halucinációi. Gondoljunk csak arra, hogy amikor álmodunk, azokat gyakran abban a pillanatban teljesen valóságosnak tartjuk. Mindannyiunk viselkedik néha gyerekesen, ugranak be egy helyzetre rossz reakciói. Pl. amikor megelőz minket egy másik sofőr és sok szerencsétlenséget kívánunk neki, lehetőleg még a következő kanyarban. Aztán persze korrigálunk, de az már a szocializált énünk. Vagy, amikor azt akarjuk, hogy ránk irányuljon a figyelem. Akiben semmi nárcisztikusság nincs, az nem fog megnyilatkozni egy közösségben, pláne nem tud felszólalni, előadást tartani. Mindig jogos a kérdés a felszólalóval szemben, hogy ugyan „ki kérdezett?” Persze a nem beszéd is tud cselekvés lenni, de ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy van bennünk valamennyi skizofrénia, vagy nárcisztikusság, vagy disszociáció, vagy bármi, amit azonnal be lehetne sorolni valamelyik patológia lajstromszám alá. Valójában az érzelmeink mozgatnak minket, ha nincsenek érzelmek lehet nem alkotunk semmit. Érzelem nélkül elfogy az életerő.

A nárcisztikus érzelmeink hozzák létre az önkifejezés vágyat. Igaz, hogy akit nárcisztikusnak tartunk, annak az énközlése olyan lehengerlő, hogy nem tud odafigyelni ránk és ez zavart okoz a kommunikációban. Mondasz valamit arról, hogy elveszítetted egy szerettedet és ő rögtön arról beszél, hogy ő kit veszített el, majd arról asszociál valami másra, arról megint valami másra, te meg szépen lassan rájössz, hogy a te üzeneteid nem érnek el hozzá, csak a saját gondoltai, meg traumái körül forog.

Hiányzik a nárcisztikusból az empátia? Nem kizárt, hogy volna benne, csak a traumái nem engedik felszínre jutni. Nem lehet, hogy igazságtalanok vagyunk a nárcisztikussal, mert azt feltételezzük, hogy  nincs empátiája? Akinek valóban nincs, az a pszichopata. A pszichopatának a hatalmi kompetencia átérzése sokkal dominálóbb, mint a tükörneuronokból származó átérzése a másik állapotának. Viszont számos nárcisztikust ismerek, akik túlérzékenyek, akiknek hatalmas szivük van, csak épp annyira látványos, hogy nem tud odafigyelni a diákjára, a gyerekére, a párjára, mert annyira leköti önmaga.

Ha analítikai kémiai ismeretekkel rendelkezik valaki, pontosan tudja, hogy egy elem nem kimutatható színt adó csapadékreakcióval, ha egy sötétebb színt adó csapadék is jelen van az oldatban, mert az elnyomja. A nárcisztikusokkal szerintem ez a helyzet: önmagukra való figyelésük elnyomja a bárki másra való figyelést. Ám ilyen szempontból mindannyian néha nárcisztikusak vagyunk, máskor meg kevésbé.

A nagyon súlyos nárcisztikusoknál a másikra figyelés akadálya a saját trauma, tehát ha diagnosztizálja magát egy nárcisztikus, kap még egy púpot a hátára. Talán elviselhetőbb lesz a környezete számára, talán javítani foga magán, de ha tényleg mélyen nárcisztikus a diagnózis nem teszi jobbá.

Nem akarok okosabb lenni Dr. Ramani-nál, aki nárcisztikusokat is kezel, meg a sérült hozzátartozóikat is, leginkább a hozzátartozóikat. Ám próbáltam egy kicsit empatikusabb lenni. Az ő állítása, hogy a nárcisztikusokban mincs empátia. Aki viszont nem traumának köszönheti a nárcisztikusságát, az szerintem is szedje össze magát. A megdolgozott trauma pedig kimozdít abból, hogy állandóan előtérbe akarjunk tolakodni és ne tudjunk a másikra figyelni. S ne feledjük a cikk elején felvázolt modellt. Ha minden nárcisztikusságot kiölünk magunkból, kivonultunk az életből. Az se jó. #borderline

---

---