Impulzivitás

Nárcisztikusok impulzivitásba leginkább akkor sodródhatnak, amikor nem róluk van szó. Többnyire nehezen húzódnak háttérbe. Ezzel szemben a borderline-ok gyakran háttérbe húzódnak, magukba fordulnak, elrejtőznek, mégis őket tartják drámaian és kezelhetetlenül impulzívnak. Alkalmasint persze azok, de mintha nem ez volna az alaptermészetük. Egy nárcisztikus impulzivitása nem meglepő, az a félelmetes, ha, visszahúzódik, akkor biztos tervez valamit, míg a borderline-ok impulzivitása azért furcsa, mert nem ezt várnánk tőlük, aztán persze hozzászokunk valamilyen periodicitáshoz, lemondunk arról, hogy méltatlannak tartsuk az impulzivitásukat a fejlett intellektusukhoz, de hogy sohasem tudjuk mikor és honnan jön, az biztos. Ezért fogunk egy idő után tojáshéjon lépkedni.

Néha évek telhetnek el, mikorra egy borderline rájön, hogy talán a másik távolságtartása indokolt volt. Mert hogy leginkább azt nem bírja elviselni, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy elvárja. Elvárja például egy férfi távolságtartását és abuzálásként értelmezi, ha közeledik hozzá, noha különböző jeleket ad a közeledésre és fordítva, abuzálásnak veszi, ha nem akarnak közeledni hozzá, ha történetesen ő épp ezt szeretné. A viszony fenntartásában a másik távolodása kifejezetten felháborítja, de nem a konkrét helyzetek az érdekesek, hanem a mintázat, ami mind a borderline-ban, mind a nárcisztikusban közös: nem elviselhető számukra, ha a dolgok másként történnek, mint szeretnék.

Joggal fedezünk fel ebben valami infantilizmust, és nem véletlen, az akaratosság + a követelőzés + a harag robbanásos viselkedése az impulzivitás és ez a szocializációs elakadás koragyerekkori. Most azonban nem foglalkoznánk a gyerekkorral. 

Impulzivitás és impulzivitás közt is van különbség, nem beszélve a feldolgozási utóéletről. A skizofréneké könnyen csap át fizikai agresszióba és igazából fizikai agresszióval lehet leállítani. Humánusnak gondolják a laikusok, mert hogy rövid lefogás és nyugtató injekció után a paciens lenyugszik. A nárcisztikusok impulzivitása verbális, de nem ijesztő, inkább önzésükben elviselhetetlen, a borderline-ok rossz hírüket viszont impulzivitásuk ijesztő voltának köszönhetik.

Feldolgozásukban, azaz valamelyik impulzív megnyilvánulásuk utólagos értelmezésében vannak a leglényegesebb különbségek. A skizofrén oly annyira nem tud mit kezdeni korábbi rohamaival, hogy vagy lehasítja magáról és a tudattalanba nyomja, vagy ha újra felmerül a hasonló témakör és megint épp csúszik bele a rosszabb állapotokba, akkor megideologizálja, akár újra is kezdi ugyanazt a kört. Terápiájuk épp ezért úgy történik, hogy a fertőzött területeket egész egyszerűen nem tárgyalják a pszichológusok, elterelik a paranoiáról a témát, könnyed legyintéssel reagálnak csak rá. Az egészséges énrészekre kell koncentrálni. A baj azonban az, hogy ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre több terület fertőzött, a személyiségüket a betegség szép lassan felzabálja. Lehet, hogy a tünetek erőssége csökken, de a fejlődés helyett folyamatos visszafejlődés a sorsuk. Ezért is érzi az ember úgy, mintha a betegség oka a rossz személyiség volna, miközben a megfigyelő ilyenkor felcserél okot és okozatot.

A nárcisztikus személyiségfejlődése nem eleve kizárt. Megvan a lehetőség arra, hogy felismerje, környezetében mindig lenyomja azokat, akik elismerték a tehetségüket és hogy ennek az állandó mintázatnak talán nem az az oka, hogy minden ember rajtuk kívül lehetetlen, hanem talán velük van a baj. Ha van ilyen felismerés, megcsillan az önismeret útja, de mindig roppant nehéz lesz kifelé figyelni, nem az Ego-ból kiindulni és így mindig nehéz lesz a valódi empatikus érzés, ha nem lehetetlen. Empátiájuk igen felszínes, villanásszerű. Így aztán, ha saját impulzivitásukra kell visszaemlékezniük az rendszerint megy, de nem fogják érezni a másiknak okozott fájdalmat. Intellektuálisan tudnak áthelyezkedni, érvelni, de az érzelmek megjelenése egy következő lépés volna. Így a nárcisztikusok fejlődése ezen az intellektuális úton történhet, ami önmagában elég rögös, de nem lehetetlen. (Nyilván van pszichológus, aki az empátiát akarja fejleszteni bennük, de ha sikerül, lehet eleve nem volt nárcisztikusnak diagnosztizálható a paciensük.)

A borderline-ok nem hogy nem tudnak érezni, de a saját érzelmeiktől kell meneküljenek. Így az impulzív rohamaikat ellencsapásként rettenetes bűntudat követheti. Saját alacsonyabbrendűségük átérzése. Amikor a védekezési mechanizmus sokáig működik, az nem elfojtásos, tudattalanba kényszerített. Pontosan tudják hogy viselkedtek és hogy nem kellett volna úgy, tudják, hogy szélsőségesek, de amíg meg tudják magyarázni, hogy a másik, a környezet, a helyzet miért indokolhatta valamelyest a viselkedésüket, addig tudják tartani magukat. Lehet évek telnek el míg hirtelen bele nem helyezkednek a másik ember, a környezetük helyzetébe, aki vagy akik szemlélték impulzivitásukat és mivel pontosan érzik a megdöbbenést, amit kiváltottak, továbbá, ha hirtelen ezt az érzést az is áthatja, hogy nem volt igazuk, az megsemmisítő.

Mindhárom közül a borderline ezekben a hasításos, oszcilláló érzelmi hullámzásokban valahol sokkal fejlődőképesebb is, mint egy nyugodt kiegyensúlyozott személyiség. A kiegyensúlyozott személyiség ugyanis nem kell, hogy a másoknak okozott kárt olyan mélyen átélje, vagyis nem él meg annyit az életből. Voltaképp a nárcisztikus Ego-ja is valahol a fejlődés motorja, hogy a társadalmi lehetséges hasznosságukat már ne is említsük.

Háromféle szenvedésről beszéltünk és impulzivitásuk háromféle ön-feldolgozásáról. A skizofrének éles intellektusa nem vezet sehová, a nárcisztikusoké az empátia nélkül akad el, a borderline-ok pedig nem uralják az érzelmeiket. (Mint korábban írtuk, a skizofrén nem hihet az érzékeszrveinek, a borderline-t becsapják az érzelmei, a nárcisztikus valószínűleg az igazában kell, hogy kételkedni kezdjen, ha jobbá akar válni.)  #borderline

---

---