A pszichológiai címkézés mint probléma és mint lehetőség

Ami igazán veszélyes, ha egy pszichológus félrediagnosztizál, pláne, ha pszichiáter teszi ezt, mert az félre is gyógyszerel. Ha valakit sokáig például skizofréniásoknak szánt gyógyszerrel kezelnek, valóban skizofrénné válhat. Biokémiai logikával lehetne ezt a tézist tudományosan alátámasztani. A pszichológus félrediagnosztizálással pedig az a probléma, hogy az illető, akinek valószínűleg tényleg van valamilyen problémája – másként miért fordulna segítségért – kap még egy púpot a hátára. Míg a téves cimke megnyomorít, a helyes diagnózis sokat segít, mert az illető rájön, hogy nem elcseszett, nincs egyedül a problémájával és megfelelő segítséget kap.

Téves diagnózisra példa Bruno Bettelheim amerikai pszichológus, aki anyákat győzött meg arról, hogy autista gyermekük okozói ők maguk, és a javulás egyetlen lehetősége, ha beadják a gyerekeiket az intézményébe és megszakítják velük a kapcsolatot, hiszen rossz hatással voltak, vannak és lennének a fejlődésükre. Ebben az időben – második világháború után vagyunk –, divat is volt mindent a korai szülő-gyerek kapcsolatra visszavezetni, részben freudista hatásként, de üzletileg sem jött éppen rosszul Bettelheimnek az elmélet. Hogy gonoszságáról ne legyenek kételyeink, a felvett gyerekek anamnézisét meg is hamisította, hogy aztán egy-két évvel később, ha nem is történt semmi, papíron mégis haladást lehessen dokumentálni. Nem tűnt fel neki sose, hogyha egy szülőnek több gyermeke volt és csak az egyik volt autista, akkor nem feltétlenül a szülő hibája a gyerek viselkedése. Az intézeti élet - hogy finoman fogalmazzunk -, viszont a gyerekeknek nem tudta pótolni a szülői szeretetet. Néhány súlyosan autistának leírt gyerek messze nem volt súlyos, és felnőtt korukban el is kezdték számon kérni a velük való bánásmódot, családjuktól való elszakításukat, így is derült aztán fény Bettelheim valódi tevékenységre, s nyilván haragból és bosszúból derítették aztán ki, hogy sztárolt műveit plagizálta, és az, hogy Freudot ismerte – mert ezt terjesztette magáról az USÁ-ban – hazugság volt. De hagyjuk is az ő életrajzát, a lényeg, hogy nem igazán elképzelhető, hogy ne lett volna abban egy csipetnyi gonoszság, ahogy a szülőket lealázta.

A hétköznapi kategorizálások és cimkézések mögött is lehet rosszindulat, túlzás, gonoszság, tévedés. Mint tudjuk, a skizofrének, a borderline-ok és a nárcisztikusok előszeretettel neveznek másokat bolondnak és személyiségzavarosnak. Még csak nem is feltétlen gonoszságból teszik, ők valóban így látnak másokat, esetleg pszichológiai szükségük van arra, hogy így lássanak másokat, mondhatni (?) nem tehetnek róla, szemben azzal, aki gazdasági érdekből és foglalkozásszerűen, hivatásával visszaélve minősít és kategorizál, vagy gondoljunk csak a politikusok által terjesztett suttogó propagandákra, kampányokra, melyek többnyire másik politikussal szemben gyakorolnak. Horribile dictu egyesek közpénzből még trollfarmokat is működtetnek, pénzért karaktergyilkolnak, identitásfosztogatnak és rágalmakat terjesztenek.

Más síkon vagyunk a közösségi címkézéseknél. Ezekből lesznek a sztereotípiák, az előítéletek, a társadalmi igazságtalanságok igazolásai és a faji villongások. Megint más a síkra kerülünk, ha a billog-ot az alacsony státusú fiatalokra rakja egy hivatal. A kockázatkereső és hibát elkövető egyre fiatalabbakra a bűnözés bélyegét sütheti a rendszer, ami aztán önmagát megvalósító jóslattá válik. A középsztálybeli fiatalok törvényszegéseik során kevésbé kerülnek megbélyegzett állapotba. A körülményekre, pl. a rossz társaságba keveredésre hivatkoznak, míg az alacsony státusú gyerekeknél a stigma a személyiségüket érinti s nem a külső okokat. Ez az elsődleges stigmatizáció, a másodlagos az, ha a fiatal el is hiszi magáról, hogy ő már csak ilyen, hogy is mondjuk, bűnözói alkat, egy pszichopata, és már az apja is részeges disznó volt. Úgy is mondhatnánk, hogy a középosztályi fiatal a másodlagos stigmatizációval szemben ellenállóbb (rezisztensebb), mint a hátrányosabb körülmények közt felnövő.  

Megint más a sík a nyilvánosságban terjedő pszichologizáló címkézések esetében, mely most voltaképp a fő témánk. A pletykázásnak egy sajátos esete ez, egyre gyakoribb, de ugyanúgy, mint a pletyka közösségmegtartó, értékeket újradeffiniáló, védekező stb. funkciója is lehet. Terjed egy bizonyos pszichológiai tudás az emberek közt, és azért mondják egymásra, hogy ez nárcisztikus, ez mániákus, ez meg depressziós stb., mert az illető mutat bizonyos jeleket, noha egy klinikai vizsgálat során bőven normálisnak tartanák. Ezek sok esetben tévedések, aki ugyanis szomorú az nem depressziós, aki asszertív, az nem nárcisztikus, aki pedig érzékeny és igazságszerető az még ettől nem borderline.

A pletykák, a kategorizációk, a megszólások elérhetik az abuzálás szintjét, másfelől azonban figyelmeztetések. A kategóriák szükségesek – nélkülük nem élnénk -, a pletykák erős szocializációk is egyben, vagy épp feszültségoldó viccek a valóság abszurditásaira. Azért vagyunk társaslények, hogy kapjunk visszajelzéseket, aztán ha egészségesek vagyunk úgyis el tudjuk dönteni ebből mennyi igaz és mennyi nem, átgondoljuk, utánanézünk, elmélyedünk a témában majd döntünk. Tény, hogy szaporodnak a cimkézések, ám ezek a kategoriák kifinomultabbak, mint mondjuk a 30 évvel korábbiak, ahol azt mondtuk, hogy bunkó, neveletlen, paraszt, viselkedésre képtelen, hisztériás vagy beszari. Ezek is jók voltak, ma is használhatjuk őket, de azért mégiscsak kifinomultabbá vált az eszköztárunk. Kedvenc pszichológusom, akitől a neten sokat tanulok, Ramani Durvasula, azt is mondja, hogy nem kell mindenkit nárcisztikusnak tartanunk, lehet, hogy az illető egyszerűen csak bunkó. Márpedig, ha valaki sokat tud erről a személyiségzavarról, akkor az ő.

Ezek a cimkézések nem feltétlenül rosszak. Mégiscsak van abban valami, ha az ország fele a Nemzeti Együttműködés Rendszerét Nárcisztikusok Együttműködési Rendszerének érzi. (A biztos szavazók 53 százaléka nem a Fideszre szavazna.) Őszintén átgondolta ezt valaki a NER-ben? Természetesen az ország fele tévedhet, de ha egyetlen önvizsgálati reflexió sem történik a NER-t kitalálók és működtetők oldalán, lehet, hogy ezzel épp azt igazolják, hogy valóban patológiásak. A nárcisztikusoknak mondja Dr Ramani nincs önreflexiója, állandóan harcolniuk kell, legtöbbjük úgy éli meg a valóságot, hogy mindig cserbenhagyják őket, nincs rálátásuk a saját viselkedésükre, infantilisan önzők, a belátás teljes hiánya jellemzi őket, noha úgy járkálnak a világban, mintha rendesen össze volnának rakva (ld. itt 26.50-nél). 

Bármilyen síkon is történik a cimkézés, az etikai kérdések, melyek felmerülnek hasonlók. Amikor címkézünk, rögtön felelősséget is kell vállalnunk a címkénkért. Erre tanít Bettelheim mint negatív példa. Ez a mi felelősségünk, amikor a NER-t nárcisztikusnak nevezzük. Ám az is a felelősségünk, hogy nevén nevezzük a dolgokat, megítéljünk helyzeteket, embereket. A király meztelenségének kimondása is címkézés, csak hát mi van, ha tényleg az? Amikor mi kapunk címkét, akkor pedig azért tartozunk felelősséggel, hogy magunkba nézzünk. Bárhogy is kerüljük el a felelősségvállalást, azzal csak rosszat hozunk a világra és önmagunkra. Nem azzal van a baj, hogy egyre kifinomultabbak a cimkéink, a felelősségteljes használatra kell csak vigyáznunk.

Ha például azt látjuk, hogy valakinek a gyereke a mi elvárásainknak nem felel meg, ne címkézzük rögtön a szülőt. Igaz, hogy a szülő minta a gyerek számára, de gondoljunk csak arra, hogy mennyire másként kellett bánni nekünk is az egyik vagy a másik gyerekünkkel. Már ha van ilyen tapasztalatunk, könnyen beláthatjuk, hogy a szülő az egyenletben csak az egyik változó. Ha például egy szülőnek valóban és ténylegesen borderline gyereke van, lehet el kell engednie egy csomó elképzelését, hogy mi lehetne a gyerekéből. Miközben elenged egy álmot, nyer viszont egy új gyereket. 

#nárcisztikus

---

---