A disszociatív skála (és az) Az abuzálás művészei

Először csak arra gondoltam, hogy írok még arról miért nem könnyű szeretni a disszociatív karaktert, aztán arra, hogy magáról a skáláról és következményeiről több cikket kell írni, de olybá tűnhet, hogy ezek ellentmondásban vannak, ezért érdemesnek látszik komplexen egy szöveggel próbálkozni.

Van, aki nem emlékszik arra mit csinált részegen, az alvajáró, hogy merre járt. Ezek pszichológiai értelemben mégis a normalitáson belül vannak. Van, aki nem emlékszik mit álmodott, illetve, ha igen, akkor meglepődik milyen más oldalról is éli át saját élethelyzetét az álmában, de ez is O.K. És végül nem csak hogy elő tudjuk állítani, hogy egy helyzetet ne egy oldalról, egy csoportérdekből, egy azonosulásból értelmezzünk, hanem az egészséges felnőtt személyiségtől el is várjuk, hogy képes legyen erre. Voltaképp ilyenkor különböző énrészeinket kell tudnunk használni az empatikusság megjelenése érdekében, vagy ha társadalomtudományi fogalmakat akarunk használni a „megértés” (Weber), a „szabadon lebegés” (Polányi) állapotát kell tudnunk előhívni. Ezek magasabb szintű tudatállapotok és a disszociativitás a lényegük.

A magasabb szintű képességek okozzák azt, hogy vonzalom jelenhet meg a személyiségzavaros hasonló képességeit látván, de erre majd a cikk legvégén térünk vissza. Nézzük először magát a skálát, az is épp elég bonyolult.

A disszociatív személyiségzavar a skála legszélén helyezkedik el. Filmek, irodalmi alkotások kedvence, de valójában nem sok konkrét esetet ismerünk. Hogy valakinek többszörös személyisége legyen, és pláne, hogy ne tudjon egyik a másikról… De ahogy egy valódi esetben a paciens fogalmazott, ez olyan, mintha nem teljesen te irányítanál, és ami őt illeti, van amikor csak a hátsó ülésen ül, viszont van amikor a csomagtartóban, és semmi befolyása nincs a másik énjére, azt se tudja mit csinál, és amikor magához tér (azaz újra ő ül a volánnál), azt sem tudja mi történt, hogy került oda, ahol van. Lássuk be, félelmetes lehet a magához térés, és az oka is annak, hogy valaki elhagyja a saját személyiségét egy menekülési kényszer. A disszociatív személyiségzavar oka a védekezés.

Mind a skizofrénnél, mind a borderline-nál jelentkezik a disszociáció bizonyos mértéke, de nem biztos, hogy védelmi kényszerként – lehet támadó a szándék, bár az is gyengeség. A külső szemlélő számára a motivációk, az erősségek nem érzékelhetők, a külső szemlélő csak azt látja, hogy mintha a másik nem ugyanaz az ember volna, aki a korábbiakban, akit ő megismert, akit ő megszeretet és/vagy felnevelt.

A disszociativitás mértéke a skizofrénnél a legerősebb. Amikor előkerülnek a paranoid fertőzött területek egy másik emberrel van dolgunk.  (Elbonyolítja a dolgot, ha gyógyszeres kezelés alatt áll, de mint hozzátartozó meg tudjuk magyarázni miért ilyen, vagy olyan és ez az elfogadást megkönnyíti.) Ugyanakkor a skizofrén nem azért marad magára, mert nem tudjuk gondozói szerepünket tudomásul venni, hanem azért, ha ő üldöz el. Belső élményvilágára támaszkodva felsőbbrendűségi rohamaiban mindent megtesz azért, hogy megszabaduljon tőlünk, mint gondozótól. (A nárcisztikus folyamatosan rivalizál a „gondozójával” a borderline pedig időnként borítja rá az asztalt.)

A személyiségzavarok maguk is skálán helyezhetők el, de amikor valódi patológiáról van szó és nem csak karaktervonásról, akkor a nárcisztikus az egyik pillanatban bűbáj, a másikban indokolatlanul arrogáns és kegyetlen. A másik lealázási kényszere az ő ÉN-jének fenntartási szándékával történik. Más embernek látjuk egyik vagy másik esetben, de mindkét esetben nagyon egységesnek. A skizofrénnél látjuk, hogy bolond, az önintegrálási kísérlete agresszív és erőltetett, a valóságtól elszakadó, a nárcisztikus és a borderline viszont csapongásaiban nem bolond. Ha nem történetiségükben vizsgáljuk, csak egy-egy állapotukban, nagyon integráltnak tűnnek. A nárcisztikus még integráltabb, mint a borderline,mert neki mindig nagyszerűnek kell lennie. A borderline integrált az egyik állapotában és aztán integrált a másikban. Onnan lehet észrevenni, hogy instabil, hogy kognitív módon lehet kimozdítani, vagy hogy megváltozik valamikről valakiről a véleménye, és ez akár ide-oda ugrál. Szemben az egészséges emberrel, akiknek disszociativitás-képességei vannak, de valójában nem disszociatívok, a személyiségzavarosok és a skizofrének egységesnek tűnnek, miközben nem azok. 

A borderline módszere a hasítás. Ilyenkor figyelmen kívül hagyja a dolgok egyik részét és csak a másikra koncentrál. A kisgyerek védekezési mechanizmusa hasonló. A disszociativitás tehát itt is védelem funkciót tölt be, mint a többszörös személyiségzavarnál, de ez már nem olyan, mint az autóban ülő, saját kontrollját részlegesen vagy egyáltalán nem uraló esetében. A borderline-nal kapcsolatban lévőnek azonban az a problémája alakul ki, hogy nem tudja kihez kötődik, a haragoshoz, vagy a szelídhez, a vádaskodóhoz, vagy simulékonyhoz. A borderline-nak nem csak a hangulata, de az intelligenciája is oszcillál, tehát a másik ember néha nem érti, hogy a korábban oly intelligens ember hogy kerülhet olyan mélyre.

Mindegyik esetünk morálisan is hol csúcsokat döntöget, hol pedig mintha a sátán karmaiban lennének. És minél intelligensebbek, annál nagyobbak a szélsőségek. A személyiségzavarosok ki vannak szolgáltatva a szorongásaikból fakadó belső reakcióiknak. A nem patológiásak abban különböznek tőlük, hogy védelmi funkcióik integráltabb személyiséget hoznak létre, vagyis erősen vannak lehorgonyozva valamilyen értékrendszerbe, közösséghez tartozásuk feltétel nélküli és ha vallásosok nem kérdőjelezik meg a csoport dogmáit. (Ld. még Kohlber konvencionális szakasz.) A fejlettebb személyiségek viszont képesek a disszociációra, ám a személyiségzavarosokkal szemben ők uralják ezeket a disszociatív Én-jeiket és nem fordítva. Ez egy rendkívül fontos általános törvény. Amit alacsony szinten megélnek az emberek, azt a közepes szinten elutasítják, míg a magas szinten megint megélnek, de már másként. A klasszikus példa erre a sámán, aki ugyan létre tud hozni magában skizofrén látomást, de nem skizofrén.

Végül pedig arról, hogy a magasabb szinten lévő miért empatikus az elakadttal. Drámaiságot, kognitív különlegességet és értékességet fedeznek fel a személyiségzavarosokban és a skizofrénekben, szemben az átlag „normálissal”, aki inkább csak elutasítja őket. (Persze, ha hozzátartozóról van szó, akkor az elutasításnak is vannak, lehetnek akadályai. Felelősségérzet, érzelmi kötődés, családi elvárások stb.) 

 

Az abuzálás művészei

Hogy melyiket a nehezebb, elfogadni, hogy akihez kapcsolódsz, az holnap teljesen más karakter, vagy hogy akivel közös az életed időnként abuzál, egyéne válogatja. Nyilván egy egészséges ember, vagy aki egészséges életre és kapcsolatra vágyik, az nem tűri el, hogy bántsák, ugyanakkor el lehet érni, hogy a bántás leperegjen, csak akkor meg végképp gondozói szerepbe szorulsz, ami meg szintén nem optimális. Ám ezt a típusú maradást mindenképp tiszteletben kell tartanunk. Ahogy Ramani Durvasula mondja a Mejünk vagy maradjunk könyvében, e tekintetben nem ítélkezhetünk. Könnyebben válunk le egy szülőről, egy testvérről, egy romantikus kapcsolatról, mint mondjuk arról, hogy a gyerekünket segítsük.    

A skizofrén logikai eszmefuttatásaival, végetérhetetlen filozófálgatással tudja bántani a szerettét. Elmagyarázza a világ hamisságát és igen meggyőző módon találja meg a te hamisságban való részvételedet. Egy erkölcsi világítótorony. Többnyire jól megválasztja azt is, hogy fizikailag ki az, akinél erősebb és akit megverhet. A skizofrén nő veri a férjét, ha a férfi képtelen visszaütni és szégyell segítséget kérni, a skizofrén férfi veri a feleségét, ha az retteg a segítségkéréstől és úgy érzi nincs hová forduljon. Nagyon ritka az, hogy a skizofrén annyira nincs észnél, hogy nekimenjen az erősebbnek. Végső kétségbeesésében, sarokbaszorítva azonban akadhat ilyen szituáció. A skizofrén bárhogy is próbáljuk szeretni, fizikailag is veszélyes. De nem állat! (Ahogy arról egy rendőrségi zártkörű egyetemi előadáson a rendőráldozatok beszámoltak.)

Fel kell készülnöd arra, hogy mindig nézz a hátad mögé, és amikor vitaszituáció van, akkor fel kell készülnöd arra, hogy éles eszű, ha pedig a paranoid részre tévedtek arra, hogy minden abszurditása ellenére logikus. De maradjunk annál, hogy miként abuzál: megtalálja a gyenge pontjaid, azaz kognitív módon és ha lehetősége van rá fizikailag.

A nárcisztikus abuzálási tehetsége a nyelvi választékosságában érhető tetten. Utólérhetetlenül fogalmaz, óriási szókinccsel, szellemesen és gazdag tárgyi tudással. Amiben le is akar alázni, az a tárgyi tudásod hiánya – nyilván olyan extrém dolgokkal jön elő, amiben ő olvasott, te meg nem -, meg a lassúságod, a nyelvi képességeid gyengeségét emlegeti. Gondolkodási módszerének eredetisége pedig abban nyilvánul meg, hogy előbb mondja ki azt, amit te szeretnél rá mondani, csak azt neked szegezi. Te vagy az abuzáló, mondja, amikor épp abuzál.

"Te bolond vagy" - mondja a borderline hitelt adva saját észrevételeinek, hiszen ő meg lélektani témában mester. A borderline és a nárcisztikus is jártas a pszichológiában, ezért nagy valószínűséggel kijelentik, hogy mi a te bajod és diagnosztizálnak. De a borderline-nak igazából nem a te személyiségproblémád a baja, hanem főként az a problémája veled, hogy nem ismered és nem alkalmazkodsz kellőképpen az ő problémájához. Mert szemben a nárcisztikussal, tudja, hogy valami nincs rendben vele, de felháborítja, ha te ezt nem veszed figyelembe. (Az ADHD-s is, ha hajlamos az infantilizmusra hasonló lehet.) Vagyis a borderline szemében te szükségképp figyelmetlen és kegyetlen leszel, mert az ő szükségleteit nem elégíted ki. És mindegy mennyire igyekszel, lesznek olyan pontok, amikor ezeket a vádakat megkapod. Kábé úgy, ahogy egy elkényeztetett kisgyereknek sem lehet kielégíteni az állandó követelőzését, és ha egyszer azt mondod, hogy nem (határállítás), vagy ha ő azt hiszi, hogy te valamit előrébb helyeztél az ő szükségleteinél, akkor rádborítja az asztalt. Ezek azok a szituációk, amelyekben megtörténik az abúzus, de nem a te, hanem az ő részéről. Te inkább azzal követed el a hibát, ha eltitkolod kifelé a dührohamait, és mivel te is szégyelled és védeni akarod őt, elveszíted a barátaidat. Valamilyen oknál fogva a skizofrén és a nárcisztikus hozzátartozója általában el tudja mesélni mit tesz vele a másik, de a bordeline hozzátartozója sosem.  

A megalázó és abuzáló szituációkat mégis van, aki magas integritási szinttel kezeli, azaz nem fog a skizofrénnel filozófiai vitákba bonyolódni, csak kedvesen helyreutasítja (mondják, hogy ne akarj lenni hozzátartozóként a skizofrén pszichológusa, de ez csak annyiban igaz, hogy ne értelmezd őt, viselkedni nagyon is úgy kell vele, ahogy a pszichológus teszi). A nárcisztikussal képes vagy nyelvi szinten felvenni a versenyt, a borderline-nál pedig nem kezdesz el „tojásokon lépkedni”, azaz arra koncentrálni, hogy jaj csak nehogy valami olyasmit tégy, ami belobbantja a felháborodását. Lehet, minderre képes leszel, határokat szabsz és még ezeket el is tudod fogadtatni a nárcisztikussal, a borderline-nal és a skizofrénnel (ami már önmagában is egy csoda), de akkor is magányos leszel, mert a személyiségük disszociatív természete miatt akihez kapcsolódnál, az néha ott van, néha pedig eltűnik. 

#borderline

---

---