Az orosz gyarmatosítás

Navalnij korszaka egyik részében próbálkozott az orosz nacionalizmussal és idegenellenességgel, ami nála az ázsiai népek távoltartását jelentette (volna, ha politikai hatalomra kerül). A volt Szovjetunió területéről Oroszországba beáramló munkavállalók idegen kultúrát, vallást, faji jellegzetességeket, integrálódási problémákat okozhattak, de legalábbis ezekre az indulatokra épített.

Az oroszok tény és való, hogy egy igen nagy földrészen tartottak és tartanak ma is rendet, olyan területeken, ahol ha meggyöngül a jelenlétük, gyakran kiskirályok-hadurak kezdenek önkényeskedni, áldemokráciát teremtenek és nacionalista tüzek gyúlnak. Népek esnek egymás torkának. Ezzel szemben, ahol orosz bábkormányok alakulnak, ott visszatér a rend. (Ld. a csecsen hadurat Ramzan Kadirov-ot, vagy Alekszand Lukasenko-t.) Van-e boldogabb ország a Földön, mint a Csecsen Köztársaság vagy Fehéroroszország? (Ennyi iróniát talán megengedhetünk magunknak, mert az orosz rendteremtésnek valójában szabadságukat vesztett nemzet ma is az ára.)

De ami a lényeg, hogy a volt Szovjetunió területén a feszültségek két okból robbannak ki. Egyrészt az orosz befolyás ellen vannak kísérletek (ld. 2002-ben a Dubrovka színház nézőinek túszdrámáját, melynek végén sajnálkozva jegyzete meg Putyin, hogy másként nem lehetett megoldani, mint mérgesgázzal, vigasztaljon mindenkit az a tudat, hogy a terroristáknak nincs, ám Oroszországnak van jövője.) Másrészt azért lobbannak fel, mert nem őshonos népeket akarnak kiszorítani, vagy ha azok lettek többségben, ők intoleránsak az őshonosokkal. Ezt a helyzetet pedig a Szovjetunió hozta létre a népek kíméletlen telepítgetésével. (Ha erről mai irodalmi élményeket szeretnénk kapni, olvassunk Ulickaját.) Vagyis az oroszok ma olyan térségben igyekeznek rendet tartani, ahol a problémákat ők maguk hozták létre.

Nem valószínű azonban, hogy Oroszország – akár csak a Nyugat – meg tudná tartani volt gyarmatait. Egyfajta fejlődés a világban folyamatos, és teljesen érthető, hogy a fejlődési ugrásokban válság keletkezik, feltámadnak a visszahúzó erők. Az ukránok elszakadása csak e folyamat részei és nem tűnik megállíthatónak. Amennyiben a Nyugat kivonulna Ukrajna pénzügyi és fegyveres támogatásából (ahogy azt például Robert Castel izraeli elemző javasolja), a következmény alighanem az lenne, hogy elborítaná Oroszországot az ukrán terrorizmus.

Ami ebben a térségben mindig kifejezetten elütött a nyugati gyarmatosítástól, hogy 1917 után kapott egy kommunista ideológiát. A marxizmus beilleszthető volt az erőszakkultúrába. Egyfajta értelmiségi lenini önigazolása a további alantas terjeszkedésvágyhoz. (Az emberi természet terjeszkedésvágya sok sci-fi író által megénekelt, nem orosz specialitás) De az emberi terjszekdésnek vannak határai, mára látjuk a természeti korlátokat és látjuk a globalitás szükségleteit is. Már aki természetesen, mert mintha csak a Nyugaton akadna több ember, aki ezt már érzékeli.

Az orosz ázsiai típusú berendezkedés többek közt abban különbözik a nyugati piacitól, hogy a felmerülő érdekkonfliktusokat nyers erőszakkal oldja meg. A jogrendszert a politika alá rendeli, és jóval kegyetlenebb mint a kapitalizmus, melyben van lehetőség a polgárosodásra, vagy fordítva, a polgárosodás miatt a kaptializmus nem vadult annyira meg. (Pokol Béla szociológia professzor és alkotmánybíró nyugati jurisztokráciától való berzenkedése csak akkor meggyőző, ha valaki nem foglalkozik az ázsiai „konfliktuskezelésekkel”, ha nem akar magyarázatot keresni arra, hogy miért esnek ki az ablakon válalatigazgatók, miért mérgezték meg Navalnijt, és miért nem szenved el választási vereséget ezek miatt Putyin.) Lenin és később Sztálin ugyanakkor adott lehetőséget a kulturális - nyelvhasználat, művészetek - önállóságra, de semmilyen más közösségi és egyéni autonómiát nem engedélyezett. A politikai terrornak volt egy emberi arca, sokan, akik csak ezt látják, ezért éreznek nosztalgiát.

Amikor az ’50-es években azt várták el az egyéntől, hogy legyen közösségi és legyen racionális, mindezt felsőbbrendűségi attitűddel tették, már akiket kiemeltek és hajlandók voltak elszakadni etnikai és vallási gyökereiktől. A marxizmus-leninizmus képviselői a létező szocializmusban és talán Nyugaton is ideológiai felsőbbrendűséggel tekintettek a kapitalizmusra. Kb. 56-ig, a magyar forradalomig. Érdekes gondolat, hogy a munkáshatalom ázsiai ideológia viszont pozitívan hatott a Nyugatra, ami e nélkül kevesebb teret adott volna a szakszervezeteknek. (Ma Magyarországon viszont nincs szakszervezet, amellyel a kormány hajlandó volna tárgyalni, és ez nem erényként említjük, hiszen a Nyugatot az tette sikeressé, hogy tárgyalt velük.)

A kommunista ideológiába kényszerült országok besúgóvá kényszerítette a vallási és értelmiségi vezetőit, illetve üldözni kezdte őket, ha nem sikerült integrálnia.

Mi is jön ma Keletről? Kényszer és erőszak, a jog politika alárendelése, nacionalista fellángolások, vadkapitalizmus, diktatórikus államigazgatás, az élet értékének semmibevétele (Ld. Prigozsin), volt birodalmi frusztrációk, a (női és szexuális mássággal kapcsolatos) emancipatórikus folyamatok tagadása, háború és korrupció. Jön még atomerőmű és gáz is, de ez is két olyan energiaforrás, amit meg kell haladnunk.   

Kép forrása itt.

---

---