Önismeret és felelősségvállalás

Kb. 50 éves kor körül, (van akinél korábban) fejlődik addig a személyiségünk, hogy elkezdjük figyelni a saját reakcióinkat. Korábbi készségeinket ugyan úgy használjuk mint addig, de mintha maradna energiánk, egy külön szemünk önmagunkra. Ha esetleg valami nem megy úgy, mint addig, azt is rögtön észrevesszük. Introvertáltak extrovertáltabbá, extrovertáltak introvertáltabbá válnak.

Korábban is van énattribúció, ami azt jelenti, hogy már egész kiskorunktól fogva tudomásul vesszük, hogy egyes helyzetekben hogy viselkedünk és ebből következtetünk a személyiségünkre. De ez más, mint az állandó önfigyelés, sőt, ha fiatalon van ilyen, az inkább patológiás, mert lemerevít, identitászavart okoz. Akik korábban kezdik a személyiségfejlődésnek ezt az útját, azoknak eleve problémáik vannak. Olyan ez, minthogy akinek fáj a lába vagy a gerince, az emiatt odafigyel erre, gyógytornázik, kénytelen foglalkozni vele, de akinek nincsenek mozgásszervi panaszai, az megy, hajol, csinálja amit kell. Ha csak nem versenytáncos az illető. Van néhány kultúra és foglalkozás, ahol az önismeret ilyen professzionális módon bekerül az érdeklődés homlokterébe, éljen valaki a Himalájában egy kolostorban, vagy válassza szakmájául a pszichológiát.

A mítosz az, hogy az önismeret során fejlődik a személyiségünk és leszünk egyre teljesebb és jobb emberek. Sajnos ez nem vonatkozik mindenkire. Pusztán attól, hogy tudom kényszeres kézmosó vagyok, még nem leszek okosabb, és nyilván tudom, hogy az vagyok, ezt nem nehéz észrevenni. Hasonlóképp számos személyiségzavarban szenvedő ismerheti a tüneteit, a reakcióit, sőt lehet tudása még a kialakulásáról, ez mégsem hozza el a kánaánt. Ismerek egy idős embert, akinek valószínűleg kezdődő alzheimer kórja van, emiatt személyiségátalakuláson ment keresztül, és türelmes és békés emberből türelmetlenné és haragossá vált. Önismerete és önfigyelése is működik, emiatt aztán a dühe lecsillapodtával azonnal elnézést kér. Személyisége egyfelől fejlettebb, mint akár tíz évvel ezelőtt volt, de ez mit sem segít a viselkedésén.

III. Richárdot nagyra tartjuk fejlett önismerete miatt, kiemelkedik az őt körülvevő önmagát becsapó átlagemberek közül, de ettől még gonosz, sőt, sokkal gonoszabb mindenkinél. Az önismeretével semmi probléma sincs. Ha Hitler történetesen megnyerte volna a világháborút és tovább élt volna, önreflexiós életszakaszba lépve akár fejlődhetett is volna az önismerete, és ezen még parkinson kórja sem akadályozta volna meg, de ki gondolná, hogy ettől felelősségteljesebb emberré vált volna? Épp ellenkezőleg, még több nyomorúságot okozott volna az emberiségnek.

Vannak viszont jó és felelősségteljes emberek, akik nem sok energiát fordítanak életük során az önismeretre, az EGO-juk mégis erős és se nem kicsi, se nem nagy. Lehetnek spirituális élményeik is és azt is a helyén kezelik, se nem túlozzák el a jelentőségét, se nem becsülik le.

Az önismeret ugyanakkor sajátosan emberi. Evolúciósan a legfejlettebb forma. Nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia akár hány dologban pipál le minket, még nem érte el ezt az evolúciós ugrást. Ha eléri – szingularitás -, nos, akkor fog csak igazán átalakulni a világ, addig azonban az ember sokkal izgalmasabb lény marad. Nyugodtan tisztelhetjük az emberi fajban az önreflexió és az önismeret képességét. Ám ez sokszor inkább csak megható sem mint üdvözítő.

A szociológusok és szociálpszichológusok a rendszer, a struktúra, a környezet megváltoztatásától várják a fejlődést, a pszichológusok pedig az önismeret növelésétől. Lássuk akkor végezetül e nézőpontok korlátait a felelősségvállalás terén.

A felelősségvállaláshoz bátorság kell, a bátorsághoz bizalom, a bizalomhoz olyan jó tapasztalatok, mely bevésődött az agyunkba.

Az az önismeret, mely tisztában van vele, hogy pánikba esik ha kihívás elé állítják, a megsemmisüléstől való félelem miatt menekülésre vált, elhárít, tagad, nem elegendő tudás ahhoz, hogy felelősségvállaló legyen. Ha egy munkahelyen vezetőként azt mondjuk, mától senkinek sem kell hazudnia, sőt, nem is szabad hazudnia, ez bizonyos emberek számára szabad levegőt hoz, más számára csak újabb szorongást. A rendszer játékszabályai alakítják az egyének viselkedését, ám lesznek olyanok, akik nem tudnak megfelelni ennek az új logikai rendszernek. Jó esetben maguk akarnak távozni.

Más rendszerekben a felelősségvállalás kész öngyilkosság. Ki kell rúgni egy alkalmazottat – pl. engem – mire a főnököm nekimegy a rendszernek, hát nagy valószínűség szerint őt is menesztik. Van olyan hierarchikus rendszer, ahol a felelősségvállalás nélkül nem is működtet magas szinten a csoport, ilyen a katonaság, ám itt bármikor bárkiből rangidős lehet, és élet-halál kérdésekről kell dönteni. Más rendszerek, például a hierarchikus közigazgatás nagyszerűen elüzemel úgy, ha benne az egyének szabadulni akarnak a felelősségtől. Amennyiben egy francia kultúrában vagyunk, úgy a felelősséget felfelé lehet tolni, amennyiben Kelet-Európában, úgy lefelé. De tény, hogy a felelősség nem vállalása olyan stratégia, amely megerősítést kap, míg a felelősségvállalás bukáshoz vezet.

Pusztán azért, mert rendelkezünk társadalomismerettel, mondjuk a francia vagy a magyar kultúráról, ez nem fog sokat segíteni. Ha valaki tudja magáról, hogy nincs benne bátorság, ez sem fog segíteni abban, hogy tetteiért felelősséget tudjon vállalni. Sőt, az önismeret sajnálatos módon önértékelés csökkenéshez vezet (jogosan), depresszióhoz, horribile dictu önpusztításhoz. Az önismeret az első lépcső? Mihez? #felelősség

---

---