Egy azon épületben, de különböző szobában – a nárcisztikus és a borderline személyiségek

Két szerzőre támaszkodunk, Jordan Petersonra és Ramani Durvasulára, utóbbinak van is egy youtube-os beszélgetése, melyben a borderline és a nárcisztikus jellegzetességére és különbségéről beszél. Az interjúból származik az „egy azon épület különböző szoba” magyarázat.  

A borderline karakter kialakulásának időpontjában tudományos közmegegyezés van, ez a kettő és négy év közti életkor. Ezen a fejlődési szakaszon nem jut egészségesen tovább a személy, és ennek jó oka lehet a környezet, de a genetikailag hozott karakter is ugyan úgy ott van. Utóbbi általában a két évesek dühöngő akaratossága, követelőzése, előbbi pedig a kiszámíthatatlan környezet, ami elől úgy lehet elmenekülni ilyen kicsiként és aztán ez rögzül később is, hogy nem-megtörténtté tesz bizonyos bántásokat, és üvöltéssel kényszeríti ki a figyelmet. Ha élet-halál küzdelmet kell vívnia valakinek ilyen körülmények közt, szinte borítékolható, hogy túlvezérelt lesz, igen érzékenyen figyeli a külvilágot, és aztán ahogy fejlődik az Én, elszakad egymástól az intelligenciája, miközben benne marad a négy éves hisztériás elvárásaiban. Sőt, az intelligencia és az erkölcsi érzékek is sokszor kiemelkedővé válnak, csak a cselekedni tudással nem lesznek összekötve. Senki sem tudja miért nem.

De azért ne higgyük, hogy a borderline gondolkodása teljesen rendben van, hiszen ugyanazt idealizálja, akire később haragszik, megveti és lebecsüli. (Szinte minden feleség korábban idealizált férjére legyint, ez rendben is van, de olyan szélsőségesen, ahogy a borderline-ok teszik azért nem.) A borderline olyan mértékben rángat, amit nem lehet elviselni és ezért hagyják el őket. Jordan Peterson igen sokszor kitér és haraggal az impulzivitásra, hiszen az impulzív személyiség számára maga a káosz, legyen az egy szocializációjában megrekedt kisgyerek és pláne ijesztő – mondja -, ha felnőtt, de elég megértően beszél magáról a borderline-ságról.  

A nárcisztikus karakternél a klasszikus szakirodalom, mely erősen pszichoterapikus még korábbra teszi a sérülést. Arra az időszakra, mikor az Én és a külvilág még nem differenciálódik, ez pedig a csecsemőkor.(Otto F. Kernberg) Más, számomra szintén meggyőző eszmefuttatások szerint a fejlődés elakadása inkább a kisiskolás kor, mikor meg kéne tanulnunk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, és kamaszkorban is ez történik, de azért a grandiózusos Éntől 6-7 éves korban kéne megszabadulni.

Akik a nagyon korai csecsemőkori sérülésekre vezetik vissza a nárcisztikusságot, azon csodálkoznak, hogy mégis miért funkcionálnak olyan jól, pláne a borderline-okhoz képest, noha személyiségük rosszabb, a valóságtól jobban elszakadtak. Ha az elakadást későbbre tesszük, akkor ez nem kérdés. A másik válasz Ramani Durvasuláé: mert a fogyasztói társadalom egy nárcisztikus kor.

Ne felejtsük az alapigazságot, a nagy ego és az erős ego nem ugyanaz. A nagy ego nárcisztikus probléma, a borderline egoja kicsi, identitása is ugrál, de mindkettő egoja gyenge és ettől impulzívok. Egy nárcisztikusnak nem mondhatod, hogy nem ő a legjobb, de egy borderline-nak sem mondhatod, hogy hol vannak a határaid, mit lehet veled tenni. Dührohamot kap ettől mindkettő, mert mindkettő a sérült és gyenge énjének támadásaként fogja fel.

Petersonnak problémája mint említettük, az impulzivitással van. Ramaninak pedig az empátia hiánya az, ami a legfélelmetesebb. Már ha megkérdeznénk tőlük, hogy szerintük mi a teljes élet legfőbb akadálya, alighanem ezeket mondanák. (Szövegeik tartalom-elemzésével, hogy hányszor említik ezeket tudnám is bizonyítani a fenti állításom.)

A borderline roppant empatikus úgy általában, néha viszont egyszerűen nem lát ki a saját nézőpontjából, mely könnyen abszurddá válhat. Ramani azért drukkol, hogy a felnövekvő gyerekeinkben (a sajátjaiban is) legyen empátia, mert enélkül az életükben csak bajt okoznak másoknak, noha elismeri, hogy a világ pozitívan igazolja vissza a nárcisztikusok sikerorientációját. De ő is és Peterson is azt tartja a legfontosabbnak, hogy kapcsolataink ne legyenek patológiásak. Peterson szerint pedig legkésőbb 4 éves korunkig ki kell nőjük az impulzivitásunkat, meg kell jelennie az önfegyelemnek, végső soron pedig a saját magunktól eltávolodni képes nyugodt gondolkodás szintén empátia.

Bár a tárgyalt személyiségzavarokat alig választja el valami, s néha kombinálódnak is, mégis nagyon másként emlékeznek vissza rájuk volt partnereik. A nárcisztikusokkal szemben nincs utólagos együttérzés, noha ha csecsemőkori elakadásról van szó mégis csak lehetnénk megértők, megbocsátók. De mivel a nárcisztikusok mellé önzés és a partner önbizalmának fokozatos felszámolása társul, aki megszabadul tőlük inkább a harag marad az érzelmei közt mint a megértés. A harag esetleg idővel csendesedik. A borderline-okkal szemben viszont olvasni megértést és együttérzést. (Pl. ebben a könyvben.) Ott felismerésre kerülhet a gyereklét és egy gyerekkel szemben megbocsátóak vagyunk. Itt a kétségbeesés változhat megértéssé.

Akik kilépnek a velük való kapcsolatból, azok tehát igen eltérően gondolnak vissza rájuk, akik viszont együtt maradnak velük ugyan azokért teszik: pl. mert más tulajdonságaik szerethetők, vagy mert tartós játszmákba merevedik a viszonyuk, vagy mert egzisztenciális okokból nincs mód a szabadulásra, vagy mert még az önámítás állapotában vannak, mely szerint a partner megváltozik, csak jobban kell szeretniük.

---

---