A szégyen

Kurt Vonnegout Kékszakáll című könyvéből kéne megkeresnem azt a mondatot, melyben azt állítja, hogy az ember élete szinte leegyszerűsíthető egyetlen törekvésre, nevezetesen, hogy elkerülje a szégyent. A könyv végig sziporkázó. Az események és a korábbi mondatok tükrében igen meggyőző és poénná válik Vonnegout mondata, az egzisztenciális semmisségünk poénjává. Az én kevésbé szellemes megközelítésemben tényleg a sikeres szocializició, a környezethez való civilizált alkalmazkodás háttere a szégyen és a nevetségessé válás elkerülése komoly motiváló, sőt…

Fejlődő Én-jeink könyvemben az Én megszületését a szégyenérzethez kötöm. Elmesélem korai emlékemet, mikor a szomszéd bácsi felhánytorgatta anyámnál, hogy túl sokat sír ez a gyerek, mármint én, áthallatszik a falon és őt zavarja. A szóváltásukon jelen voltam és ráébredtem, hogy a bácsi igazat mond, a következő naptól fogva nem sírtam. A szégyen arra sarkalt, hogy uralkodjak magamon. Ebben a pillanatban született meg az Én bennem.

Van egy másik történet is, sokan ismerik. Ez Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból. A Biblia szerint miután ettek a Tudás Fájáról észrevették, hogy mezítelenek. Az Úr onnan vette észre, hogy nem engedelmeskedtek a fa tiszteletbentartásának parancsának, hogy eltakarták a nemi szervüket és szégyenkeztek. Aki szégyenkezik, az elárulja, hogy tudja már van Ő és van a másik, és a másik elől el kell rejteni ezt-azt, ha nem akarjuk, hogy kinevessen.

A szégyen később továbbfejleszti az Én-ünket, úgynevezett perszónákat, azaz álarcok sokaságát hozza létre, melyekkel a különböző szerepekben jelenünk meg. (A perszónákat nem csak a szégyen hozza létre, vonzereje is van a szerepeknek, de a szégyen az, ami tol.) A hitelesség útja pedig az, amikor ezeket nem kell viselnünk, le tudjuk vetni. De nem úgy, ahogy a valóságshow-kban BB-X meg VV-Y teszi, akik azt állítják, hogy ők természetesek, közönségesek, de legalább nem hazudnak, kitárulkozók, de legalább nem hamisak. Állítják ezt, közben pedig hisztériáznak, üvöltenek és tényleg nincs bennük semmi szemérem. A szemérmesség vonzóvá tesz, a szégyen szerethetővé.

A resztoratív mediációban a mediátorokat arra képzik ki, hogy az áldozatot a megbocsátás, az elkövetőt a szégyen felé terelje. Ha ezt jól csinálják, illetve a résztvevők is hajlandók elmenni ebbe az irányba beindul egy csodálatos dinamika. A végén mindenki sír, az elkövetőt a közösség visszafogadja, az jóvá teszi a dolgokat, teljes a közösség újraintegrálása.

A szégyen azonban nem oldja meg a világ összes problémáját. Egyfelől azért nem, mert önmagában is nevetséges ahogy azt Vonnegout irónija érzékelteti, másfelől lebéníthat, harmadrészt van akiknél nem hat. És megint itt vagyunk a patológiáknál. Egy skizofrén nem is érti mi szégyellni való van antiszociális cselekvéseiben és ahogy folyamatosan leépül egyre kevésbé hajlandó bármiért is szégyenkezni. Egy pszichopata csak eljátssza, de nem interiorizálja. Egy nárcisztikus lepöcköli. Egy mániákus depressziósnál ha nagyon kilendül az inga, egyik végletben sem hat. Nem indít útnak, ha ágyban akar maradni és mikor pörög nem fogja vissza. Az átlagember, ha irigyeli ezeket az embereket azért teszi, mert gátlástalanságuk miatt boldognak tűnnek.

A borderline-oknál még bonyolultabb a helyzet. Térjünk vissza egy pillanatra abba a korszakba, amikor a gyerekszékben ülünk az asztalnál és mindent kiborítunk, szétkenjük az arcunkon a spenótot stb. Aztán az ügyetlenkedésünket elkezdjük szégyellni. Aztán igyekszünk ügyesebbé válni és viselkedni. A borderline már igyekszik és őket nem irigyeljük, ők szenvednek. Őket a szégyen felnőttként nem indítja el a cselekvésre, de mélységesen átérzik és megsemmisíti őket. Náluk arról van szó például, hogy gyerekkorukban állandóan azt kérdezték tőlük, hogy „nem szégyelled magad?” Lehet okkal, lehet ok nélkül kérdezték, ez másodlagos, a következmény viszont, hogy kifejlesztik magukban azt a képességet, hogy egy ilyen kérdésre passzivitással válaszoljanak, elhatárolódjanak. Aztán intellektuálisan és érzelmileg később is értik, hogy volna miért szégyenkezni, de megmarad ez a retrográd gyerekkori reakció. 

A kép forrása Kovács Lehel: theguardian.com 

#szégyen

---

---