Meritokrácia versus igazságosság

Comte kapcsán szoktunk beszélni a meritokráciáról. Comte olyan pozitív társadalmat képzelt el, amelyikben megvalósul az, hogy mindenkit érdemei szerint értékelnek, díjaznak. De mik ennek a korlátai?

Vegyünk egy hátrányos családból származó egyént. Nem fog tudni versenyezni azzal, akinek képességeit már kiskorától fejlesztik, akinek elmagyarázzák azokat az összefüggéseket, melyek bármilyen jóképességű valaki, csak nagyobb munkával érthet meg. A meritokrácia újrateremtené a társadalmi egyenlőtlenségeket, végső soron akár robbanáshoz is vezetne.

Az se volna jó, ha egy tökéletesen műtő sebészorvos, aki azonban pokollá teszi a környezetét pusztán azért válna vezetővé, mert jól műt. Az emberi kapcsolatok igen lényegesek és pusztán a meritokrácia nem díjazná a kapcsolatteremtő képességet, vagy legalábbis félő, hogy nem figyelne erre.

Viszont az a társadalom is igazságtalan, amelyben nem számít a tudás, csak az engedelmesség, az igazodás, egyfajta törzsi megbízhatóság, és semmibe veszik az autonómiát, a kreativitást, a tehetséget.

Látható tehát, hogy minden társadalom egyszerre akar meritokratikus és igazságos is lenni, igazságos a szónak abban az értelmében is, hogy nem meritokratikus. Vannak különböző hálózatok és érdekcsoportok, melyek egymást támogatják, horribile dictu titkos társaságok. Ezek mind befolyásolják a társadalmi struktúrát, azt, hogy ki milyen megbecsültséget vív ki magának, akár erkölcsit, akár anyagit.

Magyarországról azt gondolom, hogy a szocializmusban túlzott szerepet játszott az érvényesülésben a kapcsolati tőke. Protekció és hivatalos világba való belesimulás. Ezek nem meritokratikus jegyek. Híján voltunk az érdemek alapján történő érvényesülésnek, ám ahogy haladtunk a 90-es évek felé a szaktudás egyre fontosabbá vált. Mindazonáltal ha valaki megfelelt az elvárásoknak, biztonságban érezhette magát, a kapcsolatok megvédték azt is, aki gyengébb volt a versenyben.

A 90-es évek a meritokrácia reményét hozták el. A tehetség könnyen utat talált magának, a kapcsolatok kevésbé voltak fontosak, de aki nem teljesített az is könnyebben kiszorult a korábbi pozícióiból. Komoly mobilizáció indult el, melyben azonban felerősödött újra a kapcsolati tőke, miközben nem veszített fontosságából a szakmaiság. Mára Kialakult egy olyan helyzet, melyben megint a szocialista társadalmakhoz hasonló csoportgondolkodás a meghatározó, de már biztonságot nem nyújt a csoportszolidaritás sem. A kapitalizmus teljesítménycentrikusságát kapták meg a magyarok anélkül, hogy a kapcsolati függést leváltotta volna a meritokrácia. Már a kapcsolat sem véd, sőt, az is egyfajta teher. A legyél csoportszolidáris és legyél szakmailag is jó, a lehetséges négy mező közül a legnagyobb teher az egyénen.  Az a fajta igazságosság pedig, ami az esélyegyenlőtlenséget csökkentené végképp elveszett.  

Zsolt Péter

---

---