A Kónya-Pető vitában Feledy Péter került olyan helyzetbe,
amit utólagos értékelése
szerint nem tudott megoldani. A közönségben igen egyoldalú volt a Kónyát
támogatók hangereje, oly annyira, hogy azt már maga Kónya is csendesíteni
próbálta, noha az elején még fürdött benne. Mint mondta (ld. itt. 1 óra 4 percnél),
nem érzi magát jól, amikor a közönség nem hallgatja meg Pető Iván
képviselőtársát.
Kónya a kommunista bűnök (sortűz, hazaárulás) igazságos
elszámoltatás mellett érvelt, Pető a jövő és a jogállamiság mellett, a
közönségben pedig a régi bűnöket elkövetőkkel szembeni bosszúállásnak a
különböző dimenziói izzottak. A vitát helyi szinten Kónya nyerte, Feledy
kudarcot vallott, mint az egyensúlyért felelős közszolgálati médiaember, ám a
vitát Hankiss Elemér akkori tévéelnök másodszor is műsorra engedte, és akkor
már milliók nézték meg. A társadalom egésze nyugalmat és békét szeretett volna,
a tüzet szító – talán akaratlanul is szító – Kónya kevésbé volt az emberek
többségének szimpatikus, miközben mai szemmel egy úriembert kell látnunk
vitastílusában, érvelésében, a helyzet kezelésében. Gyakori probléma, hogy a
saját hívei előtt szereplő politikus mondanivalója a teljes nyilvánosság előtt
már bumeráng hatást fejt ki. Létezik azonban egy még hosszabb távú megértés:
Kónya és Pető egyre több mindenben évtizedekkel később közös nevezőre jutott.
Ld. itt.
A Garázsviták – Transit 2021-es sorozatban az újságírók már
nem kívánnak közszolgálati szerepet betölteni. A vitavezetésben történik
hivatkozás arra, hogy de én vagyok a vitavezető, én teszem fel a kérdéseket, a
felek el is fogadják a szerepelosztást, és a vitavezető valamelyest törekszik
is arra, hogy megszólalási lehetőséget osszon, ám nem törekszik kívülállásra,
amiképp ezt nem is várja tőlük senki. Nincs ilyen morális parancs. Ez úgyis
megnyilvánul, hogy a közönség leplezetlen szimpátiájának nem pusztán az adott
politikus örül, de maga az újságíró is erre támaszkodik, erre utal, hivatkozik.
Szintén felmerül hatástani szempontból, hogy a független nézőnek mennyire
szimpatikus az, ha immár nem csak a közönség, de a riporter is vállaltan egyik
oldalon áll. Ilyen közegben, helyben a vitát mindig megnyeri a többség, de ha
országos érdeklődést is kiváltana bármelyik, annak bumeránghatása szintén joggal
feltételezhető lenne.
Ha belenézünk a Márki-Zay – Hollik István vitába, vagy
akármelyik másik Transit néven futóba és azt összehasonlítjuk a Kónya-Petővel,
más különbségek is feltűnnek. A szereplők felkészültsége nem kevesebb,
intellektuálisan állják a sarat, adatok tekintetében még lenyűgözőbbek, ám az
egész jóval inkább show, ennek megfelelően feszesebb, szellemeskedőbb és
mondjuk ki, sokszor hisztérikusabb. Ez a túlfokozott érzelmi bevonódás teszi
show-szerűbbé. Nem lepődnénk meg azon, ha a felek vélt igazuk birtokában tetlegesen
egymásnak ugornának, és mint a Jerry Springer vagy a Mónika Showk-ban kigyúrt
emberek ültetnék vissza a helyükre őket. Csak míg a showk-ban ezek statiszták
által megjátszott viselkedések, melyek a közönségigény elégítik ki, addig itt a
vita végeztével a felek kezet fognak, és nincs szükség kidobóemberekre, noha
van mégis valami hasonlóság.
A Kónya-Pető vitában volt egy közös pont, nevezetesen, hogy
mindketten jogállami beállítódásuak voltak, mindkettőjüknek volt egy pozitív
kép a demokráciáról, s mindketten ugyanazt értették alatta, annak működését
hasonlóképp fogták fel. Pl. nem azonosultak a népítélettel, a bíróságokat
tisztelték, a jogot előrébb sorolták az erkölcsnél, ha különbözőképp is látták
összeegyeztethetőnek. A véleménykülönbség inkább a törvény lehetséges következményeiben
volt, a politikai felelősségről gondolkodtak másképp. Egyikük szerint (Pető) a
törvény csalódást fog okozni, mert nem lehet jogállami keretek közt igazságot
tenni, másikuk szerint pedig (Kónya) – az érzület lángja alapján – hogy mit tud
megtenni a bíróság, az már legyen az ő dolguk, de a szőnyeg alá sepert
feszültségeket ha nem kívánjuk rendezni, továbbra sem fogunk tudni továbblépni.
A mai viták ehhez képest polgárháborús hangulatúak, gyakorlatilag nincs közös
pont, amelyhez a felek tartanák magukat. Még a pandémia során elkövetett
jószándékot is megkérdőjelezik egymással szemben, s a beszélgetésvezetőnek
esélye sincs legalább ebben mérsékletre bírni a feleket.
Két fontos probléma van tehát, az egyik, hogy – bármennyire
is állította például Hiller István Ld.
Hiller-Gulyás találkozót -, hogy ő szereti a vitákat, ezek sok esetben nem
tárgyszerű eszmecserék, hanem különösen a riporter és közte macsó poénkodások,
személyeskedések. A felek nem vitatkoznak, hanem veszekednek, aminek kiugró
példája a Márki-Zay – Hollik összecsapás, jobbára Márki-Zay vehemenciájának
betudhatóan, viszont érvei süket fülekre találnak, amitől még a legbékésebb
ember is elveszítené a türelmét. A másik, hogy a vitavezető a tematizációival,
a kérdéseinek becsomagolásával, az olyan elhangzó érveket, melyek kormányzati
szempontból kellemetlenek, a téma mielőbbi átugrásával igyekszik orvosolni. Ezzel
a technikával szemben még sokszor Márki-Zay is tehetetlen, nem hogy más
vendégek.
Míg Feledy Péter a Kónya-Pető összecsapásban teljesen
kiesett a szerepéből és háttérbehúzódott, addig a mai „vitavezetők” feltalálják
magukat, de egyáltalán nem mediátorként, újságíróként, hanem saját élményeik és
politikai nézeteik közönséggel való megosztásaként. Eszük ágában sincs háttérbe
húzódni, ők is ott akarnak lenni extrovertált módon, tetszelegve, a közönség
előtt szerepelve, ezzel a rendszerváltó újságírás legrosszabb emlékeit idézve.
Az újságíró a Transitban expliciten kifejezi, hogy tekintélyre vágyik, legitimációra, szerepének elismerésére, de ezt egyik meghívott vendégétől se kapja meg. Valóban az az érzésünk, fölöslegesen van jelen. Feledy is fölöslegesen volt jelen, de ő egy közszolgálati étosz képviseletében nem találta a helyét és a tömeg húzta ki a lába alól a szőnyeget, most viszont az újságírói jelenlét azért fölösleges, mert ez az újságíró a tömegnek tetszeleg. Tulajdonképpen az újságíró személyében is egy politikust „tisztelhetnénk”, aki azonban nincs a meghívott politikusok tájékozottsági szintjén.
Zsolt Péter
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |