Eloise angyali múzsa

Bár a kereszténység nem az önzés, hanem az alázat, a szolgálat kultúrája, ez mégis inkább egy érték, s nem belülről jövő megtapasztalás. Abelard azért választotta a papi pályát, mert Szárhegyről gyerekként nézve ez vonzó volt, a templomokon keresztül az ég, az atyákon keresztül a világ felé nyitott. Mondhatni, nála más felemelkedési lehetőség tizenévesen nem is látszott. Ebben hasonlított Roncallihoz. Ellenben Eloise francia rokonainak köszönhetően más utat is választhatott volna, az ő választásának indoka önmaga volt, hogy önmagát csiszolja, és kicsit azért is, hogy ikertestvére felé vezekeljen. Ami ikertestvérét illeti, talán csak ő hitte, hogy vezekléssel tartozik iránta, s inkább csak szabadulni akart a bűntudattól. Önmaga keresése is erősen motiválta. Gyors haladása a tanulmányaiban, a plusz olvasmányok korábban mind róla szóltak. Eloise Abelardhoz fűződő viszonya azonban egy irányban változtatott személyiségén. Önmagát kereső emberből másokkal foglalkozóvá vált.

Abelard volt az első olyan élmény az életében, ami nem róla szólt, a baba érkezése pedig a második, így tulajdonképpen e két dolog egy irányba, a rajta kívül állók felé mutatott. Már Scheffler megkeresése, vagy a Vatikánba utazás is Abelard világa volt, ezen tettei is a szerelmét foglalkoztató, Abelard számára rendkívül fontos jelenségek jobb megismerését célozták.

Abelard cselekvő volt, Eloise passzív lett volna, ha zárdai élete úgy csorog tovább, ahogy elkezdődött. A zárda tévút lett volna a számára. Valamit fel is ismert ebből, és gondolkodott is azon, hogy miket kellene átalakítani, hogy a nővérek élete közelebb kerüljön az üdvösséghez. Először csak lázadt, ahogy kell, de Abelard mellett megtanulta, hogy elemezze a körülményeket és a körülmények hatását a rendszerek és az egyének viszonyát. Márpedig az ő szerzetesrendjének rendszere a szigorú engedelmességre nevelés volt, és az egyén magánélettől való megfosztása, valamint az alávetettek iránti teljes bizalmatlanság. Hogy milyen körkörös folyamatok indulnak el bizalmatlanság és bizalmatlanságra okot adó cselekedetek közt, arra épp Eloise saját magát látta példának. Belátta, hogy rászolgált főnöknői bizalamatlanságára, a postán érkezett leveleit például mindig elolvasták, mielőtt odaadták volna neki. Az ő érdekében – mondták –, ami Eloise-t nemes egyszerűséggel felháborította. Viszont mióta belesodródott valamiféle nemzeti és vallási ellenállásba – a háború idején és a második bécsi döntés után még fel nem merült volna benne, hogy valamikor majd a magyarok autonómiájáért fog küzdeni –, azóta hálát adott Istennek, hogy az apácák akaratlanul is megtanították okosan lázadni. Pontosabban ő saját magában kifejlesztette a felülről kapott elvárásokkal szembeni ellenállás jogosságát, az ehhez tartozó technikákkal együtt.

A szerzetesrend elől és a román állam elől is el kellett rejteni a leveleket. Különbség persze adódott: az intim levelezést nem, viszont az elméleti okoskodásokat és a politikai tárgyú eszmecseréiket eldugták. Az intim leveleket gyakran magánál tartotta Abelard és Eloise is. Sok levélben persze keveredett a két dolog, s ezek is az óvatosabb kupacba kerültek.

A férfi és a női rendek közt – persze rendje válogatja, mert ezek között is akadtak különbségek – az alapvető eltérés az volt, hogy a férfiak együtt éltek, de sokszor egymás számára idegenként, viszont szerették egymást. A nők egymás számára nem voltak idegenek, nagyon is jól tudták, mit csinál a másik, honnan jön, mit érez, mitől szenved vagy boldog, viszont sokan nem tudták elfogadni egymást. Rendkívüli helyzetekben derült ki, ha nem a másik miatt aggódtak. Eloise-t ebből az önzésből, mert ő sem volt különb, Abelard ragadta ki, és ahogy megtapasztalta a szerelemnek ezt a jótékony vonását, már azért is kapaszkodott magába a szerelembe, hogy ezt a törődni tudást, ezt a másokra önzetlenül figyelés képességét se veszítse többé el. Úgy érezte, hogy ez a szerelem végre jót tesz neki magának is, mert jobbá teszi.

Az ilyesmit a legtöbb szerelmes megtapasztalja, ám amiben Abelard és Eloise érzelmi kapcsolata meghaladta az átlagosat, s amiért idealizáltan és maradandóként tekintünk az ilyen kapcsolatokra, annak oka nem valamiféle „Rómeó és Júlia”-jelenség. Nem a „fiatalok vagyunk és meghalunk a világ tiltó szándékai ellenére”-típus. János családja befogadta Abelardot, igaz, Eloise családja csak eltűrte. A Szatmári Kedves Nővérek felbomlottak, a ferences rendet pedig lekötötte a fennmaradásért vívott küzdelem, és nem volt ereje tagjai szexuális életével foglalkozni. Viszonyuk sajátossága egyrészt a közös küldetés volt, de ebben se lenne még semmi rendkívüli. Két harcos, két forradalmár, két partizán stb., erre megannyi példa akad. Másrészt viszont Eloise szűnni nem akaró szomja és érdeklődése Abelard iránt volt a kötőanyag, ami a szerelmük kivételes kovásza lett. Ugyanakkor ezt a szomjat táplálni is kellett. Egy unalmas, nem sziporkázó elme aligha tudta volna kielégíteni Eloise ilyen irányú éhségét. S bár a szerelmük ereje Eloise-nak ebből a kíváncsiságából fakadt, azért rakott ez inspiráló feladatot Abelard vállára is.

Abelard leveleit például többször is elolvasta Eloise. Fejben tartotta, mikor, kivel kell beszélnie. mit kell intéznie. Tárolta azokat az olvasmányokat, szerzőiket, gondolataikat, melyek Abelard számára fontosak voltak, s ha nem jutott éppen eszébe, Eloise kisegítette. (Már amennyire Eloise olvasmányokban utolérte Abelardot, mert volt köztük néhány év korkülönbség, és tanulmányaikban is eltérés.) Nem azt állítom tehát, hogy ne maradt volna külön életük, csak azt, hogy egyre több minden vált közössé, és ebben a közös eszmeiségben Eloise-nak fontos szerepe volt.

Abelardnak nemesebbé kellett válnia a politikai célok meghatározásában, bátrabbá és ravaszabbá a kockázatvállalásban, és elmélyültebbé, mikor a templomban a híveknek prédikált. Eloise apácaként hogy is mulasztotta volna el meghallgatni Abelard minden prédikációját. Eloise csak annyit mondott, mikor tetszett neki Abelard egy-egy előadásnak is beillő prédikációja: „megvolt a szórakoztató értéke”. Általában is úgy érezte, hogy Abelardnak megvan a szórakoztató értéke, és hogy jó ember. E két dolog volt számára rendkívül fontos, és ebben vált Abelard múzsájává. Nem művészi múzsaként kell tehát Eloise-ra tekintenünk, de valami hasonlóként. Nincs szavunk sajnos az emberiesség és a minőség felé terelő inspiráló lényekre, de ha volna ilyen, akkor talán Eloise-t egyszerűen csak angyali múzsának neveznénk.

Angyali múzsánk azonban a teherbe esés miatt megint megváltozott. Döntenie kellett, ki lesz a prioritássorrendben az első – mert Eloise mindig preferencia-sorrendeket állított fel –, ugyanakkor el is tűnt a szerzetesek életéből, és Abelarddal is megszűntek a minden napi találkozásai.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 
 

---

---