A Csecsemő Én

Nem igen teszek mást ebben az írásban, mint a meglévő pszichológiai tudást, elfogadott megfigyeléseket illesztem egy új keretbe és beszélek a szocializációról, a személyiségünk szerkezetének egyik részéről a csecsemő énről.

Mindannyian rendelkezünk csecsemő énnel, mivelhogy mindannyian voltunk csecsemők és jó és rossz módon is megnyilvánulhat bennünk ez a rész. A születésünk pillanatától egészen két éves korunkig nagyon komoly fejlődésen megyünk keresztül, és ha ez a szakasz megfelelő körülmények közt vészeljük át, kialakul a világgal szembeni ősbizalom. Ez Erikson kapcsán mára egy nem vitatott szocializációs szakasz, és a sikeres teljesítés feltétele leginkább az anya-gyerek kapcsolat harmónikusságán múlik.

Saját megfigyelésem is, de a szakirodalom által is egyre kevésbé vitatott, hogy a született csecsemő első pillanataiban egyáltalán nem kialakulatlan idegpályákkal bíró húsdarab. Egy nagyon letisztult, kíváncsi és értelmes tekintetre emlékszem, mellyel gyerekeim születésük pillanatában körülnéztek. Olybá tűnt, hogy csak egy dolog érdekli őket, bízhatnak-e a világban, fognak-e gondoskodni róluk. Amikor ez láthatóan teljesült, magukba fordultak és megszakadt a kapcsolat. (Ezeket az első tiszta pillanatokat fel lehet használni az utánzásra is, a csecsemők bizonyos százaléka hajlamos a látott arc lemásolására, de véleményem szerint az igazán fontos itt nem a mechanikus utánzási képesség, hanem a nyitott értelem.)

A csecsemők a tudomány mai állása szerint egy olyan tudatállapotban töltik első éveiket, amikor énjüket kiterjesztik a külvilágra. Mindent úgy fognak fel, mintha azok valójában ők volnának. Mintha ők irányítanák anyjukat, aki szükségleteiket kielégíti. Sírásukkal ők motiválják a babusgatást, a gondoskodást. Nehéz elhinni, hogy valóban így van, de ha igen, és ez ma az elfogadott, akkor ha nem engedelmeskedik a külvilág a csecsemő elvárásainak, az egy olyan törést jelent, ami a csecsemő én sérüléséhez vezet. Ettől fogva, elképzelhető, hogy nem csak az ősbizalom sérül, hanem a saját kompetenciaérzés is, vagyis nem hisszük el, hogy hatással tudunk lenni a világra, és a későbbi szocializációs szakaszok sikeressége ellenére is az ősbizalom helyett egy őskétely nyomul rá a tudatunkra. Saját tehetetlenségünk állandó szorongató réme kíséri életünk. A szorongás csökkentésére pedig a legkülönbözőbb személyiségzavarok realizálódhatnak. Például a nárcisztikusság, amiről a külső szemlélő azt hiszi, hogy valaki nagyon el van telve magával, közben pedig az illetőt a folyamatos teljesítménykényszer és hatalomvágy hajtja, mert érzelmileg védtelen. A csecsemőnek tehát ki kell elégíteni ezt a pszichés igényét, aztán ha ez megtörténik, majd tovább fejlődhet, elválasztva  az énjét a külvilágtól és elhíve azt, hogy hatni tud rá még akkor is, ha nem ő a világ közepe.

A csecsemő én tehát egy grandiózusos én, egy omnipotens, mindent irányítani akaró saját érzéseit totálisan, szélsőségesen, akaratosan megélő. Ez az énünk akkor is végigkíséri életünket, ha a korai szakaszban teljesen kielégítették és méginkább akkor, ha sérült. Magával a sérüléssel foglalkozni itt maximum csak utalás szerűen szeretnék, hiszen ott van az egészséges emberekben is és még puszta létezését se vettük észre.

Két éves korban néhány csecsemő olyan dührohamra képes, hogy nem vesz levegőt, egészen elkékül és csapdossa magát a földhöz. Az ilyet produkálók is teljesen kinőhetik ezt, és aggódhatunk is, ha 2 és 4 éves kor közt nem növik ki. Jelzem saját gyerekeimnél sose láttam ilyet, de testvéreim közül édesanyám visszaemlékezése szerint egyikünk így viselkedett és a későbbiekben is sokszor követelőző volt. Erős akaratával többnyire elérte a környezetében, hogy teljesítsék a vágyait. Alighanem genetikailag sem vagyunk egyformák és csecsemő énünk, ha meg is kapja a neki járó figyelmet, némelyikünknél egész életében aktívabban van jelen.

A csecsemő énünk további jellemzői közé tartozik, hogy nélkülözi még a stratégiai gondolkodást, hiszen a stratégialkotás egy fejlett kognitív tevékenység. Nem csak szélsőséges érzelmek (boldogság, harag), hanem olyan dolgok hiánya is jellemzi, mint például a hazugság. A csecsemő én nem tud hazudni, nem tud tervezni, nem tud jövőre fókuszálni. Az érzelmek szélsőségessége miatt vagy jelen fatalista vagy jelen hedonista, azaz vagy úgy érzi minden megesik vele és semmire nincs hatása (ezt gondolja, ha sérült), vagy úgy, hogy minden élvezet jár neki. Természetesen valójában mindkét állapot egy primitív állapot. Mindannyiunk csecsemőagya például aktiválódik, mikor szerelmesek vagyunk, és fordítva, akinek a csecsemő agya a domináns, az lehet, hogy állandóan szerelmes.

A csecsemő énünk agyi lokalizációját akkor lehetne kimutatni, ha egy felnőtt ilyen énállapotában mérhetnénk az elektromos impulzusok kibocsátásának helyét. Valószínűleg ezekre az eredményekre sokat már nem kell várnunk. Két neuropszichológiai hipotézis állítható fel: az egyik szerint az agy hátsó indulatos ősi részeiben kell keresnünk a csecsemő ént, ahonnan előre tolakodik, amit aztán a homlokunknál lévő agyi rész megszelidít, kontrollál, rendez. A másik szerint – és ez az érdekesebb -, már eleve a prefrontális részben él ez az én részünk, csak épp valahogy elszabadult. Nem alaptalan azt feltételezni, hogy már a csecsemőnek is működik a prefontrális agyi része, csak még a fentebb említett módon funkcionál.

A csecsemő énünket épp úgy észrevehetjük, tudatosíthatjuk, ahogy Eric Berne tanította, hogy a gyerek, a felnőt és a szülő énünket is be tudjuk azonosítani. Terápiás gyakorlatokban a másik érzelmeinek elképzelésével és a sajátra való reflexióval jó eredményeket is tudnak elérni olyanoknál, akiket túl sokszor kerít hatalmába a csecsemő énjük és emiatt számos konfliktusuk keletkezik.

Kamaszoknál, vihogó fiúknál-lányoknál sokszor érezzük azt, hogy olyanok, mintha „elhagyták volna az agyukat”. Valaki egy terápiás környezetben hüllőagya uralmának nevezte azon viselkedését, mikor kontrollálatlan haragot élt át. Utóbb tehát be tudta azonosítani viselkedésének inadekvátságát. (A kutatói bizonytalanságunk csak abban van, hogy valószinűsítjük, hogy ez a rész sem hátul, hanem mint mondtuk, legelöl van, ami miatt viszont a hüllőagy elnevezés félrevezető.)

Berne elsősorban a tranzakciók során a felnőtt-felnőtt én találkozásokat preferálta. Kevésbé ismert, hogy elismerte a gyerek én kreatív fontosságát, felszabadultságát, bizonyos helyzetekben való egészséges megjelenését. Hasonlóképp a csecsemő énről is feltételezhetjük annak pozitív szerepét. Alighanem a legerősebb energiaforrásunk itt van.

Amikor valaki hősként tud helyt állni elképzelhető, hogy az energiáit a csecsemő énjéből meríti. Olykor emberek önmaguk feláldozásának képességeit mutatják és saját maguk sem értik a reflexszerű cselekvéseikhez honnan merítették a bátorságukat. Tudósok, művészek, feltalálók érzik olykor úgy, hogy a világ tetején állnak és megoldottak valami olyasmit, amit rajtuk kívül más nem lett volna képes. A teljesítményhez vezető út mögött is a csecsemő én grandiozus érzelemvilága állhat. Az eltérő tudatállapotokban is szerepe kell legyen a csecsemő énnek. Hipnózisba, meditációba könnyebben kerül az, aki ezt nem nyomja el vagy nem tudja elnyomni. Nélküle nem valósulnának meg az egységélmények, amit bárki megtapasztalhat, tehát a csecsemőagyat ilyenkor jó értelemben tudjuk aktiválni, ám tartós kiegyensúlyozott és szoros kapcsolatba kerülni vele valószínűleg csak a legmagasabb személyiségfejlettségi szinten tudunk. (Itt az integrál pszichológia számára vetettünk fel egy gondolatot. Ez a pszichológiai irányzat erősen spirituális beállítódású.) 

Sajnos azonban az irreális gyűlölet és kegyetlenség mögött is a csecsemő én van. Ehhez metaforaként Salome esetét hoznánk. Salome a legenda szerint anyja kérésére, anyja sértődésével és gyűlöletével azonosulva Keresztelő Szent János fejét kérte tálcán Herodestől. Herodes pedig teljesítette Salome kívánságát, mert elbűvölő tánca után volt olyan meggondolatlan, hogy megígérte, bármit kívánhat a lány. Mi férfiak jól tesszük, ha vigyázzunk. A női bájnak ha alávetjük magukat, a salomék kihasználhatnak. (Félre a tréfával a csecsemő agy negatív uralmának megvan a férfi variációja is, ez az antiszociális agreszív férfi. Ld. még erről itt.)

A festmény számomra legborzasztóbb része nem is a levágott fej, hanem ahogy a festő láttatja ellenpontként Salome elégedett gyermeki ártatlan arckifejezését. Saloméban bűntudatnak, rettenetnek nyoma sincs, és mi ezen borzadunk el.

Bizonyára sok olyan történetet lehetne még találni, ahol a másik elpusztítását kívánó érzelmi elborulás, a bosszúnak a teljesen elszabadult változatában a csecsemő agy munkál. Ilyenkor sem a racionalitás, sem az erkölcs nem működik, mint hogy a csecsemő agy nem is ismeri ezeket. Egy másik példa Sarolt Koppánnyal szembeni bosszúja lehet. Legalábbis az István a király rockopera feldolgozásában, ahogy az ma már a magyarok emlékezetében él, noha történelmi bizonyítékaink nincsenek. Ebben a mitológiában szintén egy feldühödött asszony van, aki fiát, Istvánt akarja trónra juttatni és fel van háborodva azon, hogy Koppány az ősi juss alapján igényt tart a trónra is,  rá is. A „hogy merészeli”, a „velem így nem bánhat senki” önigazoló értelmezése után belobbantható a csecsemő én. Ez aztán átvéve a személyiség fölötti uralmat feljogosítja Saroltot a gyilkolásra.

Szappanoperák női főszereplőinél találkozhatunk még a kitervelt gonoszságokkal és bár azt mondtuk, hogy a csecsemő én önmagában nem képes a stratégiaalkotásra, nem manipulatív, impulzivitásában rendkívül őszinte és az intellektust és az etikai érzéket teljesen elnyomja, nem lehetetlen, hogy aki iránytűként magáévá teszi a csecsemő énje elvárásait, az aztán cselekvéseit is ennek megfelelően alakítja ki. (A borderlineok szenvedése épp onnan származik, hogy csecsemő énjük lecsillapodása után morálisan szembekerülnek önmagukkal. A pszichopaták viszont épp ellenkezőleg: vagy erkölcsi érzékük és érzelmeik sosem voltak, vagy egy kognitív disszonancia redukciós folyamatban leépítik maradék erkölcsi aggályaikat.)

Mára a 30-as évek szocializációs vitái, melyek szerint mindenki tiszta lappal születik és bármi írható erre a tapula rasa-ra (behaveorizmus) és vele szemben a freudizmus elképzelése, hogy a szocializáció nem más, mint a születésünkkor bennünk lévő vadhajtásoktól való megszabadulás, eldőlni látszik. A csecsemő én ugyanakkor nem pusztán vadhajtás, hanem az energia magva, ahogy Földünk mélyében is tűz ég és az bizony vulkánként néha kitör a felszínre.     

Kiegészítés: Arra jöttem még rá, hogy a Csecsemő Én  az Érosz forrása, azaz az életvágyé, az életösztöné. Ezért nagyon fontos, hogy megszüntetve megőrizve a személyiség része maradjon. Nélküle filozófiailag belecsúszunk az egzisztencializmusba, irodalmilag az iróniába, pszichológiailag a depresszióba.    

Zsolt Péter

Kép: Salome Keresztelő Szent János fejével – id. Lucas Cranach képe a budapesti Szépművészeti Múzeumban található

Fotó: Heritage Images / Getty Images Hungary

#csecsmőén

---

---