Megértettem
A weboldal "Cookie"-kat használ. Több információ
Belföld(országos) Belföld(helyi) Világ Környezet Egészség Kultúra Közlekedés Vezércikk

A Királynő és a Vadász

borito_kep

2020. 12. 10. 09:37

4.3 | - | - | 4.3

Hol volt, hol nem volt, élt a világtól távol kastélyában egy Királynő, kinek odaadó szolgája volt egy Vadász.  A Vadász több volt, mint szolga, mert hercegnő korától a Királynő minden lépését óvta és figyelte. Mostanában is minden ügyes-bajos dolgot megbeszéltek a házvezetéstől a királyság igazgatásáig. Ha a Királynőnek valami különleges vadhúsra volt kedve, akkor azt a Vadász megszerezte. A Királynő megtanult főzni, és ami korábban nem fordult elő, most lement a szolgálólányokhoz és irányította őket, mi hogy készüljön. Ismerte a Vadász ízlését is, és neki akár külön is elkészített egy-egy ételt. Esténként nem egyszer csak ketten maradtak a kastélyban, s ilyenkor ketten ettek egy nagy asztalnál, melynek közepén hatalmas gyertyák világítottak.

A Királynőnek nyílt a konyhából egy kamrahelyisége is, hatalmas kulccsal volt az mindig bezárva. Ide senkit sem engedett belépni, még a vadászt sem. Itt tartotta azt a kondért, aminek mélyére nézve látott a távolba, a múltba, sőt, kicsit még a közeli jövőbe is. Itt keverte ki a varázsitalait. Apjától, a híres varázslótól tanulta ki a boszorkány-mesterséget. A főzetekhez néha különleges alapanyagokra volt szüksége: békauszonyra, halnak a májára, denevér véres fogára, s ezeket mind-mind a vadász szerezte be neki. Ilyen varázslásoknak köszönhetően őrizte meg a szépségét is.

Egy alkalommal a szomszéd királyság készülő ünnepségébe szeretett volna betekinteni, és ehhez megint különleges szerekre lett volna szüksége, melyek hiányoztak a kamrában sorakozó üvegcsékből. Ki is adta a feladatot a Vadásznak, hogy szerezze be őket, de a Vadász nem érkezett meg a megbeszélt időre. A szolgálólányok már elmentek, ő pedig csak várt és várt, majd megelégelte a dolgot, bement a kamrába, gyorsan összeütött egy olyan főzetet, melynek segítségével a Vadász hollétét tudta megállapítani, s amit látott az üst mélyén az rettenetesen feldühítette. A vadász a cimboráival üldögélt egy kocsmában. Láthatóan jól érezte magát, nevetgélt, miközben ő tűkön ült és várt rá. Fel-alá sétált, már-már futott a kastélya egyik terméből a másikba, a szoknyája csak úgy lobogott utána, és a Vadász már olyan feldúlt állapotban találta, hogy alig ismerte meg. Egészen megcsúnyult, s amikor az asztalhoz ültek a Királynő átváltozott sárkánnyá és olyan tüzet fújt – ezt úgy mondják, hogy okádott -, hogy az asztalon a gyertyák abban a pillanatban csonkig égtek, fellángolt a terítő, és elszenesedtek a megterített ételek, melyeket a Királynő a vadásznak készített. A lángok egyenesen a vadászra irányultak, ám valamilyen különös oknál fogva őt nem perzselték meg. A Vadász mintha egy védőburokban ült volna, sértetlen maradt.

- Elhoztam amiket kértél – mondta, de a Királynő meg se hallotta és tüzes leheletét újra kieresztette. Olyan volt, mintha a pokolból jönne, tele volt haraggal, gyűlölettel. A Vadász ezt már nem értette, nem ismerte a Királynőnek a sárkány külsejét sem, de úgy gondolta, nem ismeri ezt tán maga a Királynő sem, és ezért a tükör elé állt.

- Miért álltál föl – csattant fel a Királynő, s már a hangja se volt a régi. Lágyságnak, kellemességnek nyoma sem maradt benne. A Vadász után ment. Ahogy elé lépett, hát meglátta magát is a tükörben.

A Vadász azt gondolta, ez jó megoldása a helyzetnek, de tévedett. A Királynő szépsége nem tért vissza, sőt, a következőket mondta:

- Már enyhült a haragom, mikor láttam, hogy nem tudlak sérteni, de hogy a tükör elé csábítottál új elhatározásra jutottam – mindezt már rendkívül hűvösen, nyugodt kimértséggel mondta.

- Gyere velem a kamrába, megmutatom neked mire vagyok képes.

A Vadász nem tudta mire képes a Királynő. Tudott a kamra rejtélyéről, a Királynő titokzatos képességéről is keringtek legendák. Azzal is tisztában volt, hogy varázslásokhoz szállít különleges alapanyagokat. Amiket most hozott magával, az is ilyen célt szolgált. Arra gondolt, hogy legrosszabb esetben megöli őt a Királynő, de ez nem érdekelte, így elszántan követte. Menekülni amúgy se lett volna hová. Ő már a Királynőjét olyan régen szolgálta, hogy nélküle úgy sem tudott volna élni. Némileg megnyugtatta, hogy a Királynő külseje visszaváltozott. Igaz most sem öltött barátságos külsőt, arca márványkemény és mosolytalan maradt, de vonásai így is tökéletesek voltak.

A kamrában aztán a Vadász azt látta, hogy a Királynő új főzetet kever, s az sem érdekli, hogy minden mozdulatát figyeli a Vadász, sőt, mintha direkt neki akarta volna megmutatni a tudományát. Telt-múlt az idő, majd egyszer csak a Királynő azt mondta:

- Készen vagyok, gyere ide, nézz az üst aljára. Mit látsz?

A Vadász az üst alján tisztán látta, amiképp egy csecsemő a fal mellett mezítelenül reszket.

- Ki ez a kisbaba, és miért nem foglalkoznak vele az asztalnál ülő emberek? – kérdezte.

- Azt neked nem kell tudnod – válaszolta a Királynő – Holnap visszajössz pont ebben az időben, de ne merészelj megint késni. Elkészítek neked egy főzetet. Megiszod majd, amitől különleges képességekre teszel szert.

- Mit kell majd tennem? Mit kívánsz tőlem? –kérdezte a Vadász

- Azt majd holnap megtudod – felelte a Királynő, és az ajtó felé mutatott. Másnap aztán a Vadász megtudta miféle képességekkel ruházza fel a főzet, és mi a feladata. A Királynő megparancsolta neki, hogy amint visszamegy az időben, s maga előtt látja majd az ablak alatt felejtett csecsemőt, menjen oda hozzá, vágja ki a szívét, és hozza neki ide.

- S mindezt miért? – kérdezte a Vadász.

- Nem mindegy az neked? – kérdezett vissza ellenségesen a Királynő. – De ha éppen tudni akarod azért, mert az a csecsemő tehet arról, hogy megláthattad tegnap a sárkányt. Ha megteszed amire kérlek, a sárkányt sohasem kell látnod többé. Se neked, se nekem.

- És ha nem teszem meg? – kérdezte a Vadász, de a Királynő nem akart válaszolni, csak olyan keményen nézett a Vadászra, hogy az nehezebben állta ezt a nézést, mint az előző nap a tűzokádást.

- Parancsolom neked, hogy tedd meg. Az üstömben követni fogom minden mozdulatodat, nem bújhatsz el előlem.

A Vadász megitta a főzetet és abban pillanatban tényleg ott termett ama bizonyos ablaknál. A szoba üres volt és a csecsemő sírás nélkül tekintett rá. A Vadász elővette a kését, megnézte elég éles-e.  A csecsemő követte őt a tekintetével, s mindeközben a Királynő is az üstje fölé hajolt és figyelte a jelenetet, ám ekkor egy könnycsepp gördült végig az arcán, az belesett az üstbe, ami azonmód párás köddel takarta el a történéseket. Kezével megpróbálta ellegyezni a párát, s mire sikerült neki a babát nem látta sehol, ellenben a Vadász kezében ott volt egy kis véres szív. Azt épp belesüllyesztette a tarisznyájába. A Királynő sehogy sem értette mi történt. Először magát kezdte el tapogatni. Kiszaladt a kamrából, hogy megnézze magát a tükör előtt. Vizsgálgatta a saját szívét, aztán a karján az ereket, végül megnézte az arcát is, de nem látott semmi különöset.

Mikor megérkezett a Vadász, követelte tőle, hogy számoljon be a részletekről.

- Megölted a csecsemőt? – kérdezte – neki meg kellett halnia.

- Természetesen, ahogy parancsoltad Úrnőm. Hát nem láttad? A csecsemő olyan értelmesen nézett rám, mintha tudta volna mi fog történni. Fel se sírt. A kis szíve itt van a tarisznyámban. Látni kívánod?

- Igen – felelte kurtán a Királynő. Megvizsgálta a szívet, de továbbra is kételkedően nézett a Vadászra. Nem értette a helyzetet.

Teltek múltak az évek, a Vadász és a Királynő csak kis apróságokon veszekedett, és a Királynő nem öltött sárkánykülsőt soha többet.

- Bekövetkezett amit vártál – mondta a Vadász. – Megöltem a csecsemőt és így megöltem benned mindazt, ami a pokolból bugyogott fel. Tényleg az a kiskrapek volt minden bajnak az oka. Most már nincs ki bántson, a titkos kamrádba is alig-alig jársz. Arra sincs szükséged, hogy kihasználd a rendkívüli képességeidet.

- Igen-igen – dünnyögte a Királynő, de valamit sehogy sem értek. Amikor én az üst fölött álltam szörnyű dolgot éltem át és hát az az igazság, hogy egy könnycseppem belesett, s amiatt nem láthattam mit csinálsz. Ezt eddig nem árultam el neked, de hát ez a helyzet.

- Értem - felelte a Vadász. - De én ezt honnan tudhattam volna? Parancsot adtál, és azt mondtad ellenőrizni fogod, hogy végrehajtom-e a parancsod. Gondolod, hogy meg mertem volna tagadni?

Megint teltek-múltak az évek, a Vadász öregedni kezdett, már nem mozgott könnyen, már nem örült annak, ha a Királynő valamilyen feladattal, valamilyen ínyencség beszerzésével bízta meg. Az igazat megvallva lustult is. Csökkent az ereje, csökkent a szellemi frissessége is, de mesélni egyre jobban tudott és a Királynő szerette a Vadász történeteit hallgatni.

- Nem ölted meg a babát, ugye? – kérdezte a Királynő egyszer, egy nyári estén, mikor kint sétáltak a parkban. A Királynő is botra támaszkodott, mert nemrég elesett, s a gyógyfüveket még nem szerezte be a Vadász, meg a Vadász is. Újabban a puskáját a szobája falára akasztotta, helyette inkább a botját vitte magával az esti sétákhoz.

- Ha megölted volna, nekem is meg kellett volna halnom, mert az a baba én voltam – árulta el a Királynő.

- Valóban – felelte a Vadász. – A kiskrapekot betakargattam és eldugtam a szekrényben. Egy udvaron dagonyázó malac szívét vágtam ki.

- Hát így – mondta a Királynő, és sóhajtott egyet. Átölelte az öreg Vadászt és megcsókolta.           

#mese

Értékelés

Hogyan működik?
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:  
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:  
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:  
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:  
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:  
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:  

Hozzászólások

Jelentkezz be , hogy hozzászólhass!