Hol volt, hol nem volt, élt a
világtól távol kastélyában egy Királynő, kinek odaadó szolgája volt egy Vadász.
A Vadász több volt, mint szolga, mert hercegnő
korától a Királynő minden lépését óvta és figyelte. Mostanában is minden
ügyes-bajos dolgot megbeszéltek a házvezetéstől a királyság igazgatásáig. Ha a
Királynőnek valami különleges vadhúsra volt kedve, akkor azt a Vadász
megszerezte. A Királynő megtanult főzni, és ami korábban nem fordult elő, most
lement a szolgálólányokhoz és irányította őket, mi hogy készüljön. Ismerte a Vadász ízlését is, és neki akár külön is elkészített egy-egy ételt. Esténként
nem egyszer csak ketten maradtak a kastélyban, s ilyenkor ketten ettek egy nagy
asztalnál, melynek közepén hatalmas gyertyák világítottak.
A Királynőnek nyílt a konyhából
egy kamrahelyisége is, hatalmas kulccsal volt az mindig bezárva. Ide senkit sem
engedett belépni, még a vadászt sem. Itt tartotta azt a kondért, aminek mélyére
nézve látott a távolba, a múltba, sőt, kicsit még a közeli jövőbe is. Itt
keverte ki a varázsitalait. Apjától, a híres varázslótól tanulta ki a
boszorkány-mesterséget. A főzetekhez néha különleges alapanyagokra volt szüksége:
békauszonyra, halnak a májára, denevér véres fogára, s ezeket mind-mind a vadász
szerezte be neki. Ilyen varázslásoknak köszönhetően őrizte meg a szépségét is.
Egy alkalommal a szomszéd
királyság készülő ünnepségébe szeretett volna betekinteni, és ehhez megint
különleges szerekre lett volna szüksége, melyek hiányoztak a kamrában sorakozó
üvegcsékből. Ki is adta a feladatot a Vadásznak, hogy szerezze be őket, de a Vadász nem érkezett meg a megbeszélt időre. A szolgálólányok már elmentek, ő
pedig csak várt és várt, majd megelégelte a dolgot, bement a kamrába, gyorsan
összeütött egy olyan főzetet, melynek segítségével a Vadász hollétét tudta
megállapítani, s amit látott az üst mélyén az rettenetesen feldühítette. A
vadász a cimboráival üldögélt egy kocsmában. Láthatóan jól érezte magát,
nevetgélt, miközben ő tűkön ült és várt rá. Fel-alá sétált, már-már futott a
kastélya egyik terméből a másikba, a szoknyája csak úgy lobogott utána, és a Vadász már olyan feldúlt állapotban találta, hogy alig ismerte meg. Egészen
megcsúnyult, s amikor az asztalhoz ültek a Királynő átváltozott sárkánnyá és
olyan tüzet fújt – ezt úgy mondják, hogy okádott -, hogy az asztalon a gyertyák
abban a pillanatban csonkig égtek, fellángolt a terítő, és elszenesedtek a
megterített ételek, melyeket a Királynő a vadásznak készített. A lángok
egyenesen a vadászra irányultak, ám valamilyen különös oknál fogva őt nem
perzselték meg. A Vadász mintha egy védőburokban ült volna, sértetlen maradt.
- Elhoztam amiket kértél –
mondta, de a Királynő meg se hallotta és tüzes leheletét újra kieresztette.
Olyan volt, mintha a pokolból jönne, tele volt haraggal, gyűlölettel. A Vadász
ezt már nem értette, nem ismerte a Királynőnek a sárkány külsejét sem, de úgy
gondolta, nem ismeri ezt tán maga a Királynő sem, és ezért a tükör elé állt.
- Miért álltál föl – csattant fel
a Királynő, s már a hangja se volt a régi. Lágyságnak, kellemességnek nyoma sem
maradt benne. A Vadász után ment. Ahogy elé lépett, hát meglátta magát is a
tükörben.
A Vadász azt gondolta, ez jó
megoldása a helyzetnek, de tévedett. A Királynő szépsége nem tért vissza, sőt,
a következőket mondta:
- Már enyhült a haragom, mikor
láttam, hogy nem tudlak sérteni, de hogy a tükör elé csábítottál új
elhatározásra jutottam – mindezt már rendkívül hűvösen, nyugodt kimértséggel
mondta.
- Gyere velem a kamrába,
megmutatom neked mire vagyok képes.
A Vadász nem tudta mire képes a
Királynő. Tudott a kamra rejtélyéről, a Királynő titokzatos képességéről is
keringtek legendák. Azzal is tisztában volt, hogy varázslásokhoz szállít
különleges alapanyagokat. Amiket most hozott magával, az is ilyen célt
szolgált. Arra gondolt, hogy legrosszabb esetben megöli őt a Királynő, de ez
nem érdekelte, így elszántan követte. Menekülni amúgy se lett volna hová. Ő már
a Királynőjét olyan régen szolgálta, hogy nélküle úgy sem tudott volna élni.
Némileg megnyugtatta, hogy a Királynő külseje visszaváltozott. Igaz most sem
öltött barátságos külsőt, arca márványkemény és mosolytalan maradt, de vonásai
így is tökéletesek voltak.
A kamrában aztán a Vadász azt
látta, hogy a Királynő új főzetet kever, s az sem érdekli, hogy minden
mozdulatát figyeli a Vadász, sőt, mintha direkt neki akarta volna megmutatni a
tudományát. Telt-múlt az idő, majd egyszer csak a Királynő azt mondta:
- Készen vagyok, gyere ide, nézz
az üst aljára. Mit látsz?
A Vadász az üst alján tisztán
látta, amiképp egy csecsemő a fal mellett mezítelenül reszket.
- Ki ez a kisbaba, és miért nem
foglalkoznak vele az asztalnál ülő emberek? – kérdezte.
- Azt neked nem kell tudnod –
válaszolta a Királynő – Holnap visszajössz pont ebben az időben, de ne merészelj
megint késni. Elkészítek neked egy főzetet. Megiszod majd, amitől különleges
képességekre teszel szert.
- Mit kell majd tennem? Mit
kívánsz tőlem? –kérdezte a Vadász
- Azt majd holnap megtudod –
felelte a Királynő, és az ajtó felé mutatott. Másnap aztán a Vadász megtudta
miféle képességekkel ruházza fel a főzet, és mi a feladata. A Királynő
megparancsolta neki, hogy amint visszamegy az időben, s maga előtt látja majd
az ablak alatt felejtett csecsemőt, menjen oda hozzá, vágja ki a szívét, és
hozza neki ide.
- S mindezt miért? – kérdezte a
Vadász.
- Nem mindegy az neked? –
kérdezett vissza ellenségesen a Királynő. – De ha éppen tudni akarod azért,
mert az a csecsemő tehet arról, hogy megláthattad tegnap a sárkányt. Ha
megteszed amire kérlek, a sárkányt sohasem kell látnod többé. Se neked, se
nekem.
- És ha nem teszem meg? –
kérdezte a Vadász, de a Királynő nem akart válaszolni, csak olyan keményen
nézett a Vadászra, hogy az nehezebben állta ezt a nézést, mint az előző nap a
tűzokádást.
- Parancsolom neked, hogy tedd
meg. Az üstömben követni fogom minden mozdulatodat, nem bújhatsz el előlem.
A Vadász megitta a főzetet és
abban pillanatban tényleg ott termett ama bizonyos ablaknál. A szoba üres volt
és a csecsemő sírás nélkül tekintett rá. A Vadász elővette a kését, megnézte
elég éles-e. A csecsemő követte őt a
tekintetével, s mindeközben a Királynő is az üstje fölé hajolt és figyelte a jelenetet,
ám ekkor egy könnycsepp gördült végig az arcán, az belesett az üstbe, ami
azonmód párás köddel takarta el a történéseket. Kezével megpróbálta ellegyezni
a párát, s mire sikerült neki a babát nem látta sehol, ellenben a Vadász
kezében ott volt egy kis véres szív. Azt épp belesüllyesztette a tarisznyájába.
A Királynő sehogy sem értette mi történt. Először magát kezdte el tapogatni.
Kiszaladt a kamrából, hogy megnézze magát a tükör előtt. Vizsgálgatta a saját
szívét, aztán a karján az ereket, végül megnézte az arcát is, de nem látott
semmi különöset.
Mikor megérkezett a Vadász,
követelte tőle, hogy számoljon be a részletekről.
- Megölted a csecsemőt? –
kérdezte – neki meg kellett halnia.
- Természetesen, ahogy
parancsoltad Úrnőm. Hát nem láttad? A csecsemő olyan értelmesen nézett rám,
mintha tudta volna mi fog történni. Fel se sírt. A kis szíve itt van a tarisznyámban.
Látni kívánod?
- Igen – felelte kurtán a
Királynő. Megvizsgálta a szívet, de továbbra is kételkedően nézett a Vadászra.
Nem értette a helyzetet.
Teltek múltak az évek, a Vadász
és a Királynő csak kis apróságokon veszekedett, és a Királynő nem öltött
sárkánykülsőt soha többet.
- Bekövetkezett amit vártál –
mondta a Vadász. – Megöltem a csecsemőt és így megöltem benned mindazt, ami a
pokolból bugyogott fel. Tényleg az a kiskrapek volt minden bajnak az oka. Most
már nincs ki bántson, a titkos kamrádba is alig-alig jársz. Arra sincs
szükséged, hogy kihasználd a rendkívüli képességeidet.
- Igen-igen – dünnyögte a
Királynő, de valamit sehogy sem értek. Amikor én az üst fölött álltam szörnyű
dolgot éltem át és hát az az igazság, hogy egy könnycseppem belesett, s amiatt
nem láthattam mit csinálsz. Ezt eddig nem árultam el neked, de hát ez a
helyzet.
- Értem - felelte a Vadász. - De
én ezt honnan tudhattam volna? Parancsot adtál, és azt mondtad ellenőrizni
fogod, hogy végrehajtom-e a parancsod. Gondolod, hogy meg mertem volna tagadni?
Megint teltek-múltak az évek, a
Vadász öregedni kezdett, már nem mozgott könnyen, már nem örült annak, ha a
Királynő valamilyen feladattal, valamilyen ínyencség beszerzésével bízta meg. Az
igazat megvallva lustult is. Csökkent az ereje, csökkent a szellemi frissessége
is, de mesélni egyre jobban tudott és a Királynő szerette a Vadász történeteit
hallgatni.
- Nem ölted meg a babát, ugye? –
kérdezte a Királynő egyszer, egy nyári estén, mikor kint sétáltak a parkban. A
Királynő is botra támaszkodott, mert nemrég elesett, s a gyógyfüveket még nem
szerezte be a Vadász, meg a Vadász is. Újabban a puskáját a szobája falára
akasztotta, helyette inkább a botját vitte magával az esti sétákhoz.
- Ha megölted volna, nekem is meg
kellett volna halnom, mert az a baba én voltam – árulta el a Királynő.
- Valóban – felelte a Vadász. – A
kiskrapekot betakargattam és eldugtam a szekrényben. Egy udvaron dagonyázó malac
szívét vágtam ki.
- Hát így – mondta a Királynő, és
sóhajtott egyet. Átölelte az öreg Vadászt és megcsókolta.
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |