Társas lény?

Az ember elkülönülést, magányt és életteret (ez utóbbira rá tudtak épülni a nácik) kereső lény is. Puszta véletlen lenne, hogy a liberálisok inkább a happening-es együttlétet (ld. még 60-as évek diákjait), a szabadság kollektív mámorát, míg a konzervatívok a rendet és a magányt kedvelik? Személyes fejlődése során azonban meg kell ismerje mindenki a másik oldal erényeit is, ahogy az extrovertáltak introvertáltabbakká és az introvertáltak extrovertáltabbakká kell váljanak, ha teljes életet akarnak. A született liberális alkatok individuális fejlődés elé néznek, a született konzervatívok pedig lehántják magukról a szervezeti hierarchiákat. Ez mind-mind elkülönülés a közösségtől.

És így megy ez évezredek óta. A társas lény, azaz mi, meghódítjuk a bolygó legkellemetlenebb részeit, ami aligha magyarázható pusztán kalandvággyal. Ha csak felfedezni akarunk, a felfedezés után hazamennénk. Ám az emberek valószínűleg oly mértékben keresik egymástól a távolságot, oly mértékben szeretnének elkülönülni, hogy a felfedezett helyen ott is maradnak.

A XIX. századi amerikai vadnyugat meghódítását „frontier” jelzővel szokták jelölni. Ez többet jelent puszta kalandnál, többet egy válogatott populáció terjedésénél. Jelent kegyetlenséget az indiánokkal szemben, jogi csűrés-csavarást – melynek segítségével szintén az őslakosok kerültek hátrányos helyzetbe -, de jelent konfliktuskerülést is a saját társadalmi közeggel szemben. Az elkülönülés forrása – mondaná egy közgazdász – az erőforráskorlát. Az elkülönülés forrása, mondanánk szociálpszichológusként, az ember elkülönülő természete.

Monument Valley Utah

Foto: Pixabay

A távolsági-elkülönülési igény úgy tűnik épp oly erős hajtóerő (drive), mint a társas kapcsolatok keresése. Nem csak társas lények vagyunk, hanem egymást taszító lények is. Na, most, ha elfogadjuk a „taszító lény” hipotézist, máris hétköznapi példák sorát tudjuk beletenni ebbe a paradigmába.

Kertes házak lakói közt húzott kerítés jól mutatja territoriális természetünket. Ha a terünk kicsit kisebb az igényeinknél – szinte mindig kisebb -, akkor négyzetméterekért folyik a harc és mindez komoly konfliktusforrás. Nem tehetünk róla, elkülönülő lények is vagyunk.

Mai építészek tisztában vannak vele, hogy mindkét igényünket a tértervezéssel ki kell elégíteni. Ezért terjedtek el az amerikai konyhák, ahol az egybenyitott nappali és konyha nem szeparálja el a családanyát, de ugyanakkor minden gyereknek már külön szobát terveznek. Mindez a jólét növekedésének eredménye. Ami régen csak az igen gazdagok lehetősége volt, az mára a középosztály lehetősége. (Ezt is belerakhatnánk Hankiss Elemér Proletár reneszánsz gondolatmenetébe.)

A négyzetméterekért folytatott küzdelem mára kiegészül a csöndhöz való elkülönülési igénnyel, sőt a vizuálissal. A szomszéd tevékenységét ne halljuk, ha lehet, mint egy rossz lakótelepi lakásban, vagy mint egy kempingben, a vizuális igény pedig, hogy a szomszéd fája, épülete ne takarja a kilátást. Ezek őrületes konfliktusforrások.

Végezetül említést kell tegyek fejlődésünk legújabb állomásáról. Figyelmünk kiterjed a bérház kapuján és/vagy a kertkapun kívülre. A "hagyják érintetlenül a természetet" áll szemben a "használjuk ki a környezetet" törekvésekkel. Utóbbi általában politikusok és gazdasági érdekcsoportok együttes törekvése, előbbi a lakók elkülönülési vágya.

A modern embernek van tehát még egy púpja. Állandó aggódása, hogy elveszik a kiserdejét, tönkreteszik a környezetét, lecsapolják a mocsarát, elüldözik a gólyáit, a fecskéit, és hogy mindezek védelmében szervezkednie kell. Igen ám, csakhogy a szervezkedéshez meg újfent társas lénnyé kell válnia.



#szociálpszichológia

---

---