Baranyi Krisztina az ATV stúdiójában

Baranyi Krisztina a Ferencváros polgármestere az ATV reggeli stúdiójában három kérdezővel találta magát szembe, egyikük, Szalai Szilárd a Pesti Srácoktól érkezett, és Baranyi úgy döntött nem hajlandó válaszolni a Pesti Srácok által feltett kérdésekre. Mindez abszurd helyzetet eredményezett, mert Szalai Szilárd az ATV műsorvezetőinek tette fel a kérdését, akik ezt továbbították. A reagálásokat összeszedte a Média1.

Ehhez hasonlónak csak azokat az eseteket lehet tartani, melyekben a riportalany feláll interjúadás közben és kimegy a stúdióból. Számos ilyenre is találunk példát. Még enyhébb variáció, mikor egy politikai párt bojkottál egy médiavállalkozást, erre is van példa, történetesen a Fidesz döntött egyszer úgy, hogy az ATV reggeli Nap Tv produkciójának meghívását – és később néhány más médiumét is - nem fogadják el. Mivel a Fidesz volt a legnagyobb ellenzéki párt és ebben az időben is folyamatosan erősödött, lehetett sejteni, hogy kormányzati tényezővé válik, így az ATV ezért (is) megszüntette a szerződését a Nap Tv stábjával. Nem engedhette meg magának a vállalkozás, hogy rossz viszony miatt elapadjanak a Fidesztől származú információk. A Fidesz tehát elért egy célt, nevezetesen, hogy akceptálják azt, ha valahol nem kíván megszólalni.

Ez a helyzet a játékelmletekből a gyáva nyúl játékkal vagy a nemek harcával lehet leírni, a lényeg, hogy a felek és így az újságírók sem lavírozhatják magukat olyan helyzetbe, hogy aztán a végkimenetel a szerkesztőség bojkottja legyen. Ugyanakkor e helyzetekért igen magas árat fizet a politikus is, hiszen nem tartja be a válaszadói kötelezettségét, negligálja-megsérti az adott média fogyasztóit. Jelen esetben is a kommunikációs helyzetet Baranyi Krisztina veszítette el, mert Szalai Szilárd higgadt maradt, sőt, „békejobbot” is nyújtott, noha Baranyi identitását támadta, azt állította róla, hogy nem is újságíró. Hasonlóképp a kommunikációs szituációt a stúdiót elhagyó, illetve a bojkottáló veszíti el, ám mint tudjuk, egy-egy csata elveszítése nem jelenti a háború elvesztét. (Ld. az előbb kifejtett Fidesz-ATV küzdelmet.)

Vannak más kiemelendő körülmények is. Az egyik, hogy Baranyi épp egy nappal korábban szólalt fel az MTV székháza előtti tüntetésen, ahol az állami televízió köztévé funkcióinak hiányosságai voltak a fókuszban. Ha kiállt a médiával szembeni objektivitásra törekvés elvárása mellett, furcsán vette volna ki magát, ha másnap meg nem teszi szóvá, hogy a Pesti Srácokat a maga részéről nem újságnak, hanem propagandista felületnek tartja. A másik, hogy kevéssé volt módja arra, hogy tájékozódjon, mert valószínűleg kész tények elé állították a szerkesztők, mikor hirtelen egyenes adásban találta szembe magát három kérdezővel, közülük Szalai Szilárddal. Ha előbb tudja ki a kérdező, jelezhette volna kifogásait. Ez ma már általános, a meghívott vendégek sokszor nem hajlandók a stúdióba menni, először tájékozódnak arról kik még a meghívottak. Úgy tűnik, ezt ki kell terjeszteni a kérdezőkről való tájékoztatásra is, ezt a tapasztalatot szűrte le Krug Emilia.

Még az sincs kizárva, hogy valaki tudja kik lesznek a meghívottak, kérdezők, és azzal a szándékkal, hogy felhívja a figyelmet az általa vélt problémára, happaninget, botrányt csinál a stúdióban, látványosan kivonul, vagy nem válaszol. Itt azonban nem feltételezhetünk ilyen manipulatív szándékot Baranyi részéről. Fordítva is megközelíthetjük a kérdést, a két szerkesztő, Krug és Kárász csapdát állított Baranyinak Szalai meghívásával. Esetleg tudták, hogy Baranyi már kijelentette a Pesti Srácoknak nem hajlamos nyilatkozni, és kajánsággal várták, mi lesz, ha belekényszerítik egy ilyen helyzetbe. Ez sem valószínű, a metakommunikatív jelekből látni, hogy teljesen váratlanul érte őket is a helyzet. Ha Baranyit szándékosan manipulálták volna, joga lett volna neki is ezt a helyzetet visszautasítani.

Itt tehát véleményem szerint egy mindenki számára kellemetlen helyzet jött létre. Baranyi számára azért, mert önazonossága megtartása érdekében két rossz közül kellett választania, vagy kivonul, vagy az egyik kérdezővel kapcsolatos kifogásait megfogalmazza. Lehetett volna gavallérabb, kifogásait megfogalmazva a helyzetre való tekintettel válaszolhatott volna Szalai Szilárdnak. Elmondva azt, hogy nem tartja újságírónak és elfogadva Krug Emilia ajánlatát, hogy legközelebb szólnak neki ki még a kérdező, ki még a stúdióvendég. Így nem csak Szalait osztotta ki, de járulékosan az ATV-t is, ami megbosszulhatja magát.

Kellemetlenül érezte magát Krug és Kárász, ez nem kérdés, meg is fogalmazták, sőt Kárász még azt is hozzátette, bizonyára fogják elemezni ezt a helyzetet. (Épp tesszük.) És kellemetlenül érezte magát a Pesti Srácoktól Szalai Szilárd is. Az nem egy szívderítő állapot, amikor minket valaki leminősít, és Baranyi leminősítette és megalázta őt.

Amikor ennyi áldozatot látunk egy szituációban fel kell tennünk a kérdést, hogy jöhetett ez létre? Milyen rendszerszerű hibák vannak a háttérben, ami miatt aztán mindenkinek rossz lesz? A válasz médiaetikai természetű. Hogy a társadalom megfelelő tájékoztatást kap-e, a ’90-es évek felfokozott központi kérdésévé vált. A „médiaháborúnak” nevezett időszak a ’96-os törvénnyel lezárult. Maga a kifejezés sem volt szerencsés. A probléma gyökere a kiegyensúlyozatlanság volt, melyet a konzervatív oldal úgy határozott meg, hogy a szocializmusból magukat átmentett újságírásból élők valójában liberálisok voltak. A törvény azt a célt szolgálta, hogy a közszolgálati médiát ebből a szempontból igazságosabbá tegye.

A téves következtetés Pokol Bélától Vásárhelyi Máriáig az volt, hogy szemben a médiatörvény filozófiájával, legyenek ilyen és olyan médiumok, ezek majd korlátozzák, ha kell, leleplezik egymás hazugságait, így a nyilvánosság hozzájut az igazsághoz, a média pedig tisztulni fog. Mint ahogy a háborúkban lenni szokott (ebből a szempontból jó a metafora), mindig minden fél a saját sérelmeit tudta felsorolni, s hogy a másiknak mekkora fájdalmat sikerült okoznia, sose tudhatta. Ezek a megélések exkalációhoz vezettek.

A tévedést ma sem vallják be sokan. Pedig egyértelmű, hogy buborékok jöttek létre, egyre torzultabb és propagandisztikusabb médiumok tudtak megszilárdulni, zömében politikai finanszírozással. A Pesti Srácok is ilyen. A médiaetikai elvárás az objektivitásra való törekvés lett volna. A csatazajban sokáig nem lehetett észrevenni a „belgákat”, kiket inkább balgáknak tartottak a harcoló felek, mondván, nincs olyan, hogy független újságírás. Mi a világítótorony metaforát használjuk küldetésünkként. A világítotornyok nem felelnek azért, hogy a (média)hajók merre mennek. Szép lassan terjed az előfizetői hajlandóság, ami mutatja a társadalom megértését, miként lehet a strukturális csapdából kimászni. (Ld. a telex alakulását.) Ma világítótorony minden olyan média, amelyik törekszik az objektivitásra. Nem a kiegyensúlyozás a feladat tehát, mert abból kínos helyzetek jöhetnek létre.

Zsolt Péter