A „reális-irracionális”, valamint a „békepárti-háborúpárti”
leegyszerűsítő besorolásai embereknek és országoknak téves következtetésekre
sarkallhatnak elemzőket, politikusokat. A „reálisak”, „racionálisak”
Oroszország erejét hangoztatják, orosz-amerikai kiegyezést várnak, míg az „irracionálisok”
e kategorizálás szerint Eu- és NATO-bővítés pártiak. A másik, előzővel
összekombinálható jelző „békepártinak” nevezi Magyarországot és „háborúpártinak”
a Nyugatot, amiért fegyvert szállít Ukrajnának. Különösképp háborúpártinak
nevezi Lengyelországot, a cseheket, a szlovákokat.
Ezek az osztályozások téves leírásai a valóságnak. Olyanokra
szoktak hivatkozni, mint Kissinger vagy John Mearsheimer, noha e szerzők maguk
is komplexebben érvelnek. Mearsheimer pl. magát a nacionalista-liberális skálán
inkább liberálisnak, de reálisnak tartja, Kissinger logikájáról pedig a korábbiakban itt
írtunk, ő sem oroszpárti attól még, hogy Oroszország túlzott meggyengítésétől
a kínaiak megerősödése miatt aggódik. Ezzel szemben a mi hazai „reálisaink”
oroszpártiak és különösképp szeretik azokat a szerzőket, akik szerint a háborút
Amerika provokálta ki.
A problémám a háborúpárti-békepárti megközelítéssel, hogy Európában
egy ország akar csak bizonyítottan háborúzni, és az Oroszország, amit a
reális-racionálisok ugyan szintén elítélnek, ám hozzáteszik, hogy de… Érthetőnek
tartják a területfoglalást, indokoltnak a konfliktusok háborúval való megoldását,
mert „ez a realitás”. E „magasabb” nézőpontból (amit egy egyszerű ember, mint
én úgy se érthetek) etikailag nem tudják határozottan elítélni a civil lakosság
terrorizálását, a nyugati és orosz média közé pedig egyenlőségjelet tesznek, a „mindenki
hazudik” bölcsességük voltaképp relativizál.
Az egyes tényekhez alternatív valóságmagyarázatok gyártása
központilag és fizetett trollokkal az orosz
fake news technika modern találmánya. A cáfolatnál sokszor jobb az
elbizonytalanítás, mert az emberek amúgy is hajlanak
az összeesküvéselméletekre a közösségi médiában. Nem túl bonyolult
bebizonyítani, hogy mely országok mely médiumai és megmondóemberei veszik át és
terjesztik ezeket az alternatív orosz propagandákat. (Ilyen elemzéseket végez a
lakmusz.hu, a Political Capital, a Republicon stb.) Nyilván sokan vágyvezérelt
gondolkodásúak, nem mindenki orosz ügynök. (Ld. pl. a ki robbantotta fel az
Északi Áramlatot?) A kérdés az, mennyi ideig lehet elmenni amellett a tény
mellett, hogy Oroszország területet akar foglalni és ennek érdekében lövi egy másik
ország civil lakosságát, energia- és vízellátó-rendszerét, veszélyezteti az
atombiztonságot és nem vállal felelősséget katonái nemi erőszakáért és
bestiális gyilkosságaiért. Sőt, ezeket mind tagadja.
A racionális és irracionális megközelítés azért rossz, mert ha
például a NATO-csatlakozás kérdését vizsgáljuk, nem igaz az, hogy az ukránok
NATO-hoz való csatlakozása irracionális lett volna, még csak megvalósulása se
lett volna lehetetlen, történetesen épp Magyarország blokkolta. Ha ugyanis
Ukrajna időben elérte volna a NATO tagságot, most területén nem volna
pusztítás. Tehát akár racionális törekvésnek is nevezhetnénk Ukrajna NATO és
Eu-s tagságra törekvését. Ukrajna ha tetszik ha nem, a Nyugat védelmezőjének
szerepében van. (Ezt a szerepet sokáig történetileg Magyarország birtokolta, a
jövőben bárhogy alakul a háború kimenetele, ez a státus az ukrán népé lesz.)
Nem csak Putyin vonja kétségbe az ukrán nép létezését, hanem
sajnos azok a megközelítések is, melyek szerint az ukránok csak Amerika bábjai.
Így a magukat realistáknak vallók gyakorlatilag az orosz narratívával kerülnek
egy oldalra. Komoly előrelépésnek tekinthető Orbán Viktornak az a megszólalása,
melyben Zelenszkijt
Nagy Imréhez hasonlította. Ezzel ugyanis a realisták hazai és külföldi példaképe,
a magyar miniszterelnök is elismerte, hogy Ukrajna egy legitim ország és annak
legitim miniszterelnöke küzd a népe szabadságáért, vagyis nem báb. Ahogy Nagy
Imre sem volt szovjet báb, és Zelenszkijhez hasonlóan épp a beavatkozó diktatúra
ellen küzdött.
Ez a „reális, meg békepárti” kategória tehát igen zavaros,
szerzőktől függően eltérő és az idő dimenziójában politikai kommunikációban is
csúszkáló. Van azonban egy dichotómia, ami viszont jól ragadja meg a világ
állapotát, és ez a globalisták és nemzeti szuverenisták felosztás. Ez se tökéletes,
mert sokan úgy válaszolhatnak egy ilyen közvélemény-kutatói kérdésre, hogy
attól függ miben. Ebben és ebben nemzeti szuverenista vagyok, ebben pedig
globalista, mondanák sokan.
A globális szabályozások – pl. széndioxid kvóta, ENSZ
szabályok, háborús bűnösség kritériumok stb. – kétségkívül jobbá teszik a
világunkat. Az ukrán gabonaszállító hajókról tudjuk, hogy messze nem humanista
szeretetszolgáltatások és első szállítmányaik nem is az éhező területek felé
vették az irányt. A globális kapitalizmusban a hajótársaságok, a
multinacionális cégek, de akár országok is elsőként a piaci racionalitás
alapján cselekszenek. Voltaképp nem globális szabályozás alapján állnak. Nem
globális szabályozás alapján álltak a covid ellenes oltások terjesztései sem.
Vagyis a nemzeti érdekek követése ezekben a példákban egy igazságtalan
allokációhoz vezet. Aki tehát a nemzeti érdekek talaján áll, sosem lesz képes
globális igazságossági kritériumoknak megfelelni.
Kép forrása: itt.
#háború1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |