A mai háborúk oka a globalizációtól való rettegés

A világ úgy kínlódik, mint a kikelés előtt álló lepke a bábban. Nem kíván megváltozni, miközben a globalizációnak képtelen ellenállni. Sajnálom azokat az embereket, akik meghalnak betegségben, háborúban vagy egyszerűen csak idős koruk miatt és remélem, hogy nekem lehetőségem lesz még meglátni az átalakulást.

Az átalakuláson nem változtat az sem, ha a nagyhatalmak között a feszültségek kiélesednek, gondolok itt az amerikaiak és a kínaiak közti konfliktusra Tajvan miatt, vagy az oroszok és a Nyugat köztire Ukrajna miatt. A problémák nagyobbak, mint a lehetséges világháború. Az emberiségen átsöprő járványok, túlnépesedés, felmelegedés és környezeti katasztrófák, éhezés és energiahiány. Ezek azok, amelyek az átalakulást kikényszerítik, s amellyel szemben az ellenállók teljesen feleslegesen ezt háborúval tetézik. Azt gondolom ugyanis a háborúk nem függetlenek az erőforrásszűküléstől és a világ átalakulásától, hanem épp ez volna a kiváltó ok. Ugyanakkor nem kéne háborúskodással reagálni a bajokra, ez egy retrográd reakció, azaz valamikor adekvát volt, de most semmit sem old meg. Területet szerezni akkor, amikor úgyis mindenki függ mindenkitől nagyon primitív válasz a globális bajokra. A gleccserek olvadását, a tengeri halálomány szinten tartását, a biológiai diverzitást nem tudja egy állam megoldani.  

Mindegyik probléma, melyeket felsoroltunk, hatékonyan csak és kizárólag globálisan kezelhető. A világban van elég élelem, csak nem biztos, hogy eljut oda ahová kell. Van elég energia, van elég gyógyszer, van elég víz stb. csak az elosztás egyre egyenlőtlenebb, a technológia van kényszerpályán. (Olajat égetünk, mikor a világegyetemben hidrogén van a legtöbb?) Még a Covid sem legyőzhető hagyományos eszközökkel, regionális bezárkózással. Akik így próbálkoztak juthattak helyzeti előnyhöz, de ez csak a látszat. Ahol nem kezelik, ott felüti a fejét egy vírusmutáció, aztán átjön a fejlettebb és gazdagabb országokba. A karantén középkori technika (elég rossz hatékonyságú egyébként), az oltás a modern.

Tény, hogy nem akarunk globálisan gondolkodni, és azért nem, mert évmilliós múltunk van, amelyben erre sosem volt szükség, sőt, épp ellenkezőleg, a csoportversenyekre voltunk beállítódva és az ingroup/outgroup gondolkodásra. Tajfel szociálpszichológiai kísérlete mindenkit meggyőzhet arról, hogy miként is működik a reflexszerű gondolkodásunk. Aki a múltban nem a saját csoportját favorizálta, az megjárta. Végső soron a globálisan gondolkodót még keresztre is feszítették. (A farizeusok és a nép közösen, s épp mert zsidó léttére nem a zsidókat tartotta felsőbbrendűnek.) Hiába van a globális értékrendszernek több mint kétezer éves múltja, igazi kényszer az alkalmazására és az az alapján való cselekvésre még sose volt.

Nem csak taszító (push) erők hatnak a globalitás felé, hanem húzók is (pull). A világ a kommunikáció és az internet miatt összezsugorodik. Több szociológus régen jelzi már a tendenciát. Gondoljunk a „világfalu” fogalmára McLuhantól, vagy a kommunikáció társadalmi szintűvé válásáról Luhmanntól.

Utóbbi kapcsán a ’90-es évek elején ezt írtam egy tankönyvemben:

Niklas Luhmann a szocialitásnak három rendszerét különböztette meg.(Luhmann, N.1987.b.) Elsőként az interakciót oly módon jellemezte, melyben minimum két ember aktív kommunikációja szükséges. Másodikként a szervezetbe az tartozhat, aki annak a szervezetnek a tagja. Itt a kommunikáción kívül még bizonyos formális jogosítványokra is szükség van. A legtágabb átfogó szociális rendszer a társadalom, melynek kritériumául az elérhetőséget szabja meg. Kategorizációiból az következik, hogy az elérhetőség szempontjából, a kommunikációs lehetőségek globalizációjának következtében, a világ ma már egy társadalmat alkot. Mára már - mondja Luhmann - lényegében csak egy világtársadalomról beszélhetünk. A "társadalmi kommunikáció" fogalma alatt így nem a nyilvánosságot értjük. Társadalmi kommunikáció lehet két tudós információcseréje is a világ két oldalán. (Zs.P. Médiaháromszög, Eu-Synergon, 1998.183.o.)

Azóta belépett a képbe még a mesterséges intelligencia is. Egyik oldalról tehát mindenki elpusztul, ha nem vagyunk képesek meglépni a globalizációt, mert a természet nem lesz kegyes hozzánk, ez azért elég komoly nyomás (push), a másik oldalról olyan szívó erők jelentek meg, melyekkel még sosem volt az emberiségnek dolga. Pl. ez az internet, melyet épp Ön olvas társadalomtörténetileg is csak pár perce létezik.

Ami ebben a pillanatban zajlik, az a bábozódásból való kikelés szenvedése. Nem tudjuk még a szenvedés mértékét, azt sem, hogy sikerül-e a kikelés, és sajnos azt sem, hogy pillangó lesz-e a hernyóból vagy valami más.

Ami engem illet én inkább pesszimista vagyok, de nem fatalista. Szerintem az átalakulás (kikelés) ugyan meg fog történni, alkalmazkodunk a bolygó adta lehetőségekhez és a kihívásaihoz, de egy disztópikus rendszer létrejötte a valószínűbb. (Hogy ez miként történhet meg, azt lépésenként megírtam egy sci-fiben. Próbálom elérni, hogy megjelenjék, de egyelőre nem sok sikerrel.) Azt vízionálom, ami ellen sok szélsőjobb szervezet küzd és ami miatt „disznófejű nagyuraz” -nak. Tulajdonképpen megértem mindazok averzióit, akiknek egyáltalán nem tetszik a globalizációs folyamat, a nemzeti szuverenitások elveszítése, a háttérhatalmak kialakulása. Mehetne ez civilizáltan, demokratikusan is, ahogy a liberálisok bíznak a fejlődésben, de ez az optimista szcenárió volna. A konzervatívok sokkal reálisabban látják az emberi természetet. Azt, amikor a pillangó kel ki szerintem én már nem élem meg, az nagyon távoli jövő, talán újabb ezer években mérendő. De a globalizáció egy kevésbé kívánatos verzióban pár évtized alatt végig fog futni és ez az átlagemberek életét alapvetően meg fogja javítani.

Zsolt Péter

ajánljuk még a kép forrásaként is használt cikket: https://hold.hu/holdblog/a-globalizacio-megallithato/

---

---