Friderikusz, Gulyás és Puzsér

Az vizuális pártatlan és színvonalas média egészen beszűkült mára. Három szereplő őrzi a lángot: Friderikusz Sándor, Gulyás Márton és Puzsér Róbert.

Vannak színvonalas tartalmakkal előrukkoló műsorok mind az ATV-n mind az állami médiumokban, utóbbi jól is szegmentálja a közönségét a Pesti Srácok, Bayer Zsolt, Rákay Philiph, Trombitás Kristóf segítségével, a szabadszájúságtól a kifinomult értelmiségi hazafiig. Az ellenzéki vizuális médiumoknál nem található ennyire szegmentált, pénzügyileg kitömött spektrum,  ám nem is volna szükség a kormányzatot támogató „szabadságharcosok” sokszínűségével szemben a demokraták védelmezőinek vizuális sokszínűsége, mert mind médiaetikai szempontból, mind a bizonytalankodó választók megnyerésében ezek a fórumok maximum csak aktivizálni tudják az amúgy is azon az oldalon állókat. A semlegeseket egyszerűen ezek a szektás csoportosulások, legyenek ezek bármilyen jól érvelők, bármilyen jó tényanyaggal előrukkolók, nem érik el.

Friderikusz, Gulyás és Puzsér ugyanakkor – ahogy az a klasszikus, Amerikában a színvonalas kereskedelmi, Európában pedig a közszolgálati - semlegességük okán elérik mindkét tábor nézőit és természetesen a belgákat és bizonytalankodókat is. Hasonlóképpen hódítanak a podcastok is, melyek szintén szakmaiságukon kívül a pártatlanságuk miatt vonzzák a hallgatókat, de velük most nem foglalkoznánk.

Friderikusz klasszikus riporter, aki nem politikai oldalról találja meg a fontos szakmák és a kitüntetett értelmiségiek képviselőit, bár kapcsolati hálója mintha nem terjedne ki mindenhová. Módszere az, hogy közvetít a laikus felé, mert maga is laikus. Gulyás szintén exkluzív interjúkat készít, de politikailag besorolható vendégeit, nem lefordítja, hanem beszélget velük. Nem laikus maga sem. Puzsér pedig a civilség és a kívülállóság megtestesítője, kulturális élharcos, megmondó. Hangvételben e három szereplő a kifinomulttól az exhibicionistáig tart, de mindhárom valójában igen fegyelmezett, felkészült, tulajdonképpen csak megjátsszák az exhibicionizmust. Valamikor bántóan hangosak és olykor-olykor ízléstelenek is voltak, mára megértek, és inkább csak színház számukra a forma, a stílus. Onnan lehet felfedezni profizmusukat, hogy nem akarják saját véleményüket rákényszeríteni riportalanyaikra. Ilyet az ATV vagy a KESMA hálózat riportereinél nem látunk.

Gulyás és Puzsér esetében talán nem kell bizonygatni, hogy nárcisztikusságuk milyen túlbeszéléseket eredményezett fejlődésük során, Friderikusz esetében viszont már kell legalább egy példát hoznunk állításunk alátámasztására. Friderikusz hajdan az úszószövetség Interpol által kőrözött szélhámosával, Zemplényi Györggyel (1996) készített interjúja úgy volt megszerkesztve – egyébként jogosan -, hogy a szélhámosról a régebbi privát felvételek, ahol hamisan énekel, mint az operaénekességi vágyait kiélő kifordult karakter, az anyag végére került. Friderikusz nem tudta megállni, hogy a vele pariba kerülő riportalanyát ezekkel a vágóképekkel a végén le ne járassa. Nyilván ma már nem tenne ilyet, ahogy valószínűleg magát a riportot is tartózkodóbban csinálná meg és így nem is volna szüksége az utánnyúlásra.

Három kiemelt szereplőnk vérprofi. Egy-egy műsorukra való felkészültségük tanítani való, és mint említettük a jelenkori magyar világ olyan műsorkészítői ők, akik különböző közönségszeletet fednek le, de ezek a szeletek ízlésbelileg különíthetők el és nem pártszimpátiák szerint. Ezért gondoljuk azt, hogy ők azok, akik valamiféle kegyelmi segítséggel a mai igen rossz nyilvánosságban át tudják menteni az újságírói szerepet egy olyan világba, amikor a körülmények jobbra fordulnak.

A pártos médiaszerep tisztességes fiatalok számára nem vonzó. Akik jelen pillanatba belekeverednek, szenvednek tőle, mert meg van kötve a kezük, nem tudják kibontakoztatni szakmai tehetségüket, kénytelenek propaganda módon válogatni, érvelni, torzítani. Nem állítjuk, hogy ez mindegyiküket zavarna, némi intelligencia is kell, hogy valaki felismerje az erkölcstelenséget. A pártos médiumoknál dolgozók hihetik, hogy szent ügyet szolgálna, lehetnek hétköznapi értelemben nagyon is normálisak, de nem fogják megérteni, hogy miért nem tudnak versengeni Friderikusszal, Gulyással és Puzsérral. Akármennyire erőltetik meg magukat, stílusban akármennyire diverzifikáltak a nagyképű mocskolódástól a mértéktartó megértőig, először az objektivitást igénylő nézők igényét nem tudják megnyerni, figyelmét csak az ideológiailag amúgy is velük egyetértőknél tudják egy ideig megtartani, majd már azok többsége is rájuk un. Örökké nem lehet gyurcsányozni, sorosozni, brüsszelezni, de orbánozni sem.

Ahogy múlik az idő – ha csak nem sikerül a gyűlöletben mindig megújulni - úgy unják meg őket saját táborukba tartozó nézőik is. Ezzel szemben Friderikusz, Gulyás és Puzsér az érdeklődést fenn tudja tartani. Három okát látom annak, hogy mikor válhat hosszú távon sikeressé valamely vizuális média.

1. A stílusa megfelelő legyen az épp aktuálisan elvártnak, illeszkedjék egy trendhez, megfeleljen a befogadói ízlésnek.

2. Professzionális felkészültség és jó verbális képességek birtokosa legyen a szerkesztő, a képernyőn elénk álló. Végül pedig

3. Az objektivitásra törekvés ne csak lózung legyen, azaz legyen autonóm, önkorlátozó és tisztességes, legyen éles és mentes a bratyizástól.

A személyeskedő, nagyképű, öntelt, lekezelő és gúnyoros hangvétel, amely mára a pártszimpatizáns vizuális médiumok stíluselemévé vált, a populista politikussal együtt megy ki a divatból, feltéve, ha a választók tanultabbá és polgárosodottabbá válnak, ha iskoláinkban lesz érdemi állampolgári nevelés és a fiatalok elsajátítják a demokratikus vitakultúrát.     

Zsolt Péter

#médiakritika

---

---