Inadekvát szervilizmus, avagy az IS-szindróma

Olykor – mint mostanában is – megkérdezik tőlem, hogy mi az oka, hogy intelligens emberek nem látják ugyan azt, amit ők oly világosan látnak, hiszen, mint mondják, a szemüket veri ki. Van-e valami szociálpszichológiai magyarázat erre?

Természetesen mindenre van szociálpszichológiai magyarázat, vagy ha nincs, hát kitalálhatunk egyet. Ott van pl. Margaret Hefernan szándékos vakság fogalma, vagy a híres láthatatlan gorilla teszt, mely után Christopher Chabris egy egész könyvet szentelt annak a jelenségnek, hogy ha fókuszálunk valamire, máris nem veszünk észre a rendkívülit. (Például egy világhírű hegedűművész aluljáróban való koncertje egyetlen utast sem ragadott magával, mert a járókelők úti céljaikra figyeltek. Kivétel csak egy kisfiú, meg egy profi zenész volt.) Vagy ott van Aronson Társas lény könyve, ami remekül magyarázza el Festinger kognitív disszonancia redukcióját olyan példákon is, ahol az emberek meggyőzik magukat arról, hogy semmi probléma sincs ott, ahol pedig van. De előállnánk egy új elmélettel is, melynek háttere egy történelmi kísérlet.

Történelmi kísérletnek nevezzük azt, amikor például egymással teljesen azonos kultúrák különböző rendszerekbe kerülnek, mint például Acemoglu és Robinson által felemlegetett mexikói határváros: az amerikai oldal sikeres lett, a mexikói sikertelen, noha nem a természeti környezet vagy az emberi genetika volt a különbség.

A mi történelmi kísérletünk a szocializmusnak köszönhető, összehasonlításunk pedig a Nyugat. Annak a társadalmi berendezkedésnek, melynek jellemzője volt a szabadságnélküliséget, a hatalomhoz a kényszerű igazodás. Sokan, igen sokan, érvényesülésüket szervilizmusuknak köszönhették. Ám minket most nem az érdekel, hogy milyen árnyalatai voltak a kényszerű alkalmazkodásnak, vagy hogy milyen megalkuvásokra kényszerült az egyszerű halandó a hatalom korlátai közt, hanem, hogy mi történt akkor, amikor a fedő lekerült a fazékról, és a kényszerek megszűntek.

Teljes szabadságnélküliség nincsen, és a létező szocializmusban is volt valamennyi autonómia - az idő előrehaladtával egyre több. Az ellenkezője is igaz, nem igen van olyan ember, kinek ne kéne megalkudnia élete során. Talán ők szerencsések, talán sose lesznek bölcsek, ezt nem tudom. A megalkuvás hozzá tartozik az emberi léthez, a társadalmi léthez, a társas viszonyok szükséges velejárója, de alapvetően meghatározza mértékét a rendszer, melyben élünk. Demokrácia? Autokrácia? Diktatúra? Egyes közegek, mint például a katonaság vagy a törzsi társadalmak az egyén megtörésén keresztül szerveződnek, másutt csak lobbik vannak, melyekhez alkalmazkodni kell, még akkor is, ha azt állítják, csak az igazság számít náluk (ld. tudományos versengéseket). De térjünk vissza a rendszerváltáshoz.

Amikor a szervilizmus kényszere alól felszabadultunk, váltak egyes családok mániákus szabadságszeretővé, hiszen végre kitombolhatták magukat azokon a területeken, melyre mindig is áhítoztak (blogolás, tüntetésre járás, különféle mozgalmakban aktivista szerepvállalás), de maradtak sokan a szokás hatalmánál fogva továbbra is szervilisek. („Mondj igazat, betörik a fejed”, a „dolgok már csak olyanok, hogy úgy is odafent dőlnek el”.) A rendszerváltás után ugyan sokáig nem volt kihez igazodni, kinek hízelegni, kinek tetszeni, de a minta olyan erős maradt, hogy a viselkedés megmaradt. Inadekvát volt a viselkedés, mert nem volt alkalmazkodási kényszer.

Roppant nehéz aztán megmagyarázni miért tulajdonítottunk nagyobb hatalmat egy vállalati vezetőnek, egy önkormányzati képviselőnek, egy orvosnak, egy egyházi embernek egy iskolaigazgatónak annál, mint amit ő elvárt volna. Az inadekvát szervilizmus következményei aztán két irányba hatottak: egyrészt kitermelte az olyan vezetőket, akik elhitték magukról, hogy jár nekik a megkülönböztetett hatalom (önmagát megvalósító jóslat), másrészt önigazolással meggyőzte magát az egyén arról, hogy viselkedése nem is volt inadekvát, az alkalmazkodás, a behódolás, a félelem, az igazodás mindig is jogos volt. (Ez a KDR mechanizmus.)

Az inadekvát szervilis aztán találkozik honfitársával, a megvadult szabadságszeretővel. A szabadságszerető pontosan látja, hogy a másik szervilis, a szervilis viszont magából indul ki és nem tudja elképzelni, hogy a másik cselekedetei ne valakinek az irányítása hatására történnék.

Úgy gondolom, történelmi kísérletünk ebben a fázisban van. A két tábor aztán talál magának szimbólumokat, példaképeket, ideológiát, művészetet, pártokat. Nyilván nem jutottunk volna idáig, ha nem lett volna szocializmus, amely több megalkuvást kívánt a szüleinktől vagy akár tőlünk is, ha megéltük, mint amit az emberi természet még kezelni tud. Említhetnék Bibót, Szekfű Gyulát és még korábbi történetírókat, nagyjainkat, kik mindig is emlegették az autonómia nélküli történetünket.

Ám egy szociálpszichológus nem szeret elveszni a történeti részletekben, sokkal inkább érdekli az, hogy mi az ellenszere az inadekvát szervilizmusnak. Mindig tegyük fel magunknak a kérdést, kell-e felülről engedély nekem ahhoz, hogy valamit megtegyek? Uram bocsá egyáltalán igényli-e a felül lévő, hogy engedélyt kérjek tőle? S végezetül, ha igényli, jogosan igényli-e?  - Ha ezekre a kérdésekre nemmel tudok felelni, akkor tudati szinten el tudom kerülni az inadekvát szervilizmust és pusztító következményeit.  Az IS-szindrómának különböző fokozatai lehetnek és a felismerése még nem elegendő.

A helyes cselekvés már nehezebb dolog. Ha valaki tudja magáról, hogy túlteljesítő stréberré vált, netán fanatikus lett, igazi beszélgetésre képtelen és ellenségeskedő, vagy végtelenül keserű cinikussá, még mindig beleragadhat az önleértékeltségbe és a cselekvésképtelenségbe. A medvevicc jut eszembe, ahol a listáról simán le lehetne kerülni, csak a félelmet kellene legyőzni.

Zsolt Péter

#szociálpszichológia

---

---